1)

A Bíróság a fellebbezést elutasítja.

2)

A Törvényszék a Mowi ASA-t kötelezi a költségek viselésére.

1)

A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5-i 93/13/EGK tanácsi irányelv 1. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy ezen irányelv hatálya alá tartozik a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató között létrejött jelzálog-fedezetű kölcsönszerződés azon feltétele, amely előírja, hogy a kölcsönre alkalmazandó kamatláb a nemzeti szabályozásban előírt azon hivatalos referenciamutatók egyikén alapul, amelyeket a hitelintézetek a jelzálog-fedezetű kölcsönszerződésekre alkalmazhatnak, ha ez a nemzeti szabályozás nem írja elő sem e mutatónak a felek választásától független, kötelező alkalmazását, sem annak automatikus, azaz ugyanezen felek között e tekintetben fennálló, eltérő megállapodás hiányában történő alkalmazását.

2)

A 93/13 irányelvet, és különösen a 4. cikkének (2) bekezdését és 8. cikkét úgy kell értelmezni, hogy a tagállami bíróság köteles megvizsgálni a szerződés elsődleges tárgyára vonatkozó szerződési feltétel világos és érthető jellegét, méghozzá függetlenül attól, hogy ezen irányelv 4. cikkének (2) bekezdését átültették-e ezen tagállam jogrendjébe.

3)

A 93/13 irányelvet, és különösen a 4. cikkének (2) bekezdését és 5. cikkét úgy kell értelmezni, hogy a jelzálog-fedezetű kölcsönszerződés keretében változó kamatlábat meghatározó szerződési feltétel átláthatóságára vonatkozó követelmény tiszteletben tartása érdekében e feltételnek nemcsak alaki és nyelvtani szempontból kell érthetőnek lennie, hanem azt is lehetővé kell tennie, hogy a szokásosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő, átlagos fogyasztó megértse e kamatláb számítási módjának konkrét működését, és így pontos és érthető kritériumok alapján értékelje az ilyen feltételnek a pénzügyi kötelezettségeire gyakorolt, potenciálisan jelentős gazdasági következményeit. A nemzeti bíróság által e tekintetben elvégzendő értékelés szempontjából különösen releváns tényezőnek minősül egyrészt az a körülmény, hogy az e kamatláb kiszámítására vonatkozó fő elemek – az említett kamatláb számítási módjának közzététele folytán – könnyen hozzáférhetőek minden olyan személy számára, aki jelzálog-fedezetű kölcsönszerződés megkötését tervezi, másrészt pedig az ugyanezen kamatláb kiszámításának alapjául szolgáló mutató múltbeli alakulására vonatkozó információk rendelkezésre bocsátása.

4)

A 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését és 7. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes, ha a kölcsön változó kamatainak kiszámításához referenciamutatót meghatározó tisztességtelen szerződési feltétel semmissége esetén a nemzeti bíróság e mutatót – a szerződés felei közötti ellentétes megállapodás hiányában alkalmazandó – jogszabályon alapuló mutatóval helyettesíti, amennyiben az érintett jelzálog-fedezetű kölcsönszerződés az említett tisztességtelen feltétel elhagyása esetén nem maradhat fenn, és ha a teljes szerződés semmisségének megállapítása a fogyasztót különösen hátrányos következményeknek tenné ki.

1)

A Bíróság az Európai Unió Törvényszékének 2017. december 6-i Tulliallan Burlington kontra EUIPO – Burlington Fashion (Burlington) ítéletét (T-120/16, EU:T:2017:873), 2017. december 6-i Tulliallan Burlington kontra EUIPO – Burlington Fashion (BURLINGTON THE ORIGINAL) ítéletét (T-121/16, nem tették közzé, EU:T:2017:872), 2017. december 6-i Tulliallan Burlington kontra EUIPO – Burlington Fashion (Burlington) ítéletét (T-122/16, nem tették közzé, EU:T:2017:871) és 2017. december 6-i Tulliallan Burlington kontra EUIPO – Burlington Fashion (BURLINGTON) ítéletét (T-123/16, nem tették közzé, EU:T:2017:870) hatályon kívül helyezi.

2)

A Bíróság az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatala (EUIPO) negyedik fellebbezési tanácsának a Tulliallan Burlington Ltd és a Burlington Fashion GmbH közötti négy felszólalási eljárással kapcsolatban 2016. január 11-én hozott határozatait (R 94/2014-4., R 2501/2013-4., R 2409/2013-4. és R 1635/2013-4. sz. ügyek) hatályon kívül helyezi.

3)

A Bíróság a Burlington Fashion GmbH-t és az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatalát (EUIPO) kötelezi a saját költségeiken felül a Tulliallan Burlington Ltd részéről a T-120/16–T-123/16. sz. ügyekben lefolytatott elsőfokú eljárásokkal, valamint a fellebbezésekkel kapcsolatban felmerült költségek egyenlő részben történő viselésére.

1)

A „jogi személy” többek között a 2009. február 26-i 2009/299/IB tanácsi kerethatározattal módosított, a kölcsönös elismerés elvének a pénzbüntetésekre való alkalmazásáról szóló, 2005. február 24-i 2005/214/IB tanácsi kerethatározat 1. cikkének a) pontjában és 9. cikkének (3) bekezdésében szereplő fogalmát a pénzbüntetést kiszabó határozatot kibocsátó állam jogára tekintettel kell értelmezni.

2)

A 2009/299 kerethatározattal módosított 2005/214 kerethatározatot akként kell értelmezni, hogy az nem írja elő a tagállami bíróság számára, hogy eltekintsen az olyan nemzeti jogi rendelkezés alkalmazásától, amely nem összeegyeztethető a 2009/299 kerethatározattal módosított 2005/214 kerethatározat 9. cikkének (3) bekezdésével, mivel e rendelkezésnek nincs közvetlen hatálya. A kérdést előterjesztő bíróságnak a nemzeti jogot mindazonáltal, a 2009/299 kerethatározattal módosított 2005/214 kerethatározat által követett céllal összeegyeztethető eredmény biztosítása érdekében, a lehető legteljesebb mértékben az uniós jognak megfelelően kell értelmeznie.

1)

A közös hozzáadottértékadó-rendszerről szóló, 2006. november 28-i 2006/112/EK tanácsi irányelv 132. cikke (1) bekezdésének b) pontját úgy kell értelmezni, hogy valamely tagállam hatáskörrel rendelkező hatóságai, annak meghatározása érdekében, hogy egy magán kórházi létesítményben nyújtott, közérdekű jelegűnek minősülő szolgáltatásokat a közjogi intézmények tekintetében érvényesülő, ugyanezen rendelkezés értelmében vett feltételekkel összehasonlítható feltételek mellett biztosítják-e, figyelembe vehetik azt a tényt, hogy e szolgáltatásokat e tagállam hatóságaival kötött megállapodások keretében nyújtják az e megállapodásokban rögzített árakon, amely ellátások költségeit részben az említett tagállam társadalombiztosítási intézményei vállalják magukra.

2)

A 2006/112 irányelv 391. cikkét annak 377. cikkével, valamint a bizalomvédelem, a jogbiztonság és az adósemlegesség elvével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az ezen irányelv 132. cikke (1) bekezdése b) pontjának hatálya alá tartozó, valamely magán kórházi létesítmény által nyújtott szolgáltatásoknak a héa alól való mentesítése, tevékenysége gyakorlásának azt követően történő módosítása okán, hogy az az érintett tagállam nemzeti szabályozásában előírt adózási rendszert választotta, amely szabályozás előírja valamennyi, e rendszert választó adóalany vonatkozásában azt a kötelezettséget, hogy egy bizonyos határidő elteltéig e rendszer hatálya alatt maradjanak, amennyiben ez a határidő még nem járt le.

1)

A Bíróság az Európai Unió Törvényszékének 2018. január 24-i Constantin Film Produktion kontra EUIPO (Fack Ju Göhte) ítéletét (T-69/17, nem tették közzé, EU:T:2018:27) hatályon kívül helyezi.

2)

A Bíróság az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatala (EUIPO) ötödik fellebbezési tanácsa által a „Fack Ju Göhte” szómegjelölés európai uniós védjegyként történő lajstromozása iránti kérelemmel kapcsolatban 2016. december 1-jén hozott határozatot (R 2205/2015-5. sz. ügy) hatályon kívül helyezi.

3)

A Bíróság az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatalát kötelezi a saját költségein felül a Constantin Film Produktion GmbH részéről mind a T-69/17. sz. ügyben az elsőfokú eljárás, mind pedig a fellebbezési eljárás során felmerült költségek viselésére.

1)

A Bíróság az Európai Unió Törvényszékének 2018. március 7-i Equivalenza Manufactory kontra EUIPO – ITM Entreprises (BLACK LABEL BY EQUIVALENZA) ítéletét (T-6/17, nem tették közzé, EU:T:2018:119) hatályon kívül helyezi.

2)

A Bíróság az Equivalenza Manufactory SL által a T-6/17. sz. ügyben az Európai Unió Törvényszékéhez benyújtott hatályon kívül helyezés iránti keresetet elutasítja.

3)

Az Equivalenza Manufactory SL viseli a T-6/17. sz. ügyben lefolytatott elsőfokú eljárásban, valamint a fellebbezési eljárásban felmerült saját költségein felül az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatala (EUIPO) részéről ugyanezen eljárásokban felmerült költségeket.

1)

A Bíróság a fellebbezést elutasítja.

2)

A Bíróság a Buonotourist Srl-t kötelezi a költségek viselésére.

1)

A Bíróság a fellebbezést elutasítja.

2)

A Bíróság a CSTP Azienda della Mobilità SpA-t kötelezi a költségek viselésére.

1)

Az Uniós Vámkódex létrehozásáról szóló, 2013. október 9–i 952/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendeletet úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely szerint a vámraktározási eljárás alá vont áruk jogtalan eltulajdonítása esetében a vámraktározási engedély jogosultjára megfelelő pénzügyi szankciót szabnak ki a vámszabályozás megsértése okán.

2)

A 952/2013 rendelet 42. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében a vámraktározási eljárás alá vont áruk vámfelügyelet alóli elvonása esetén a vámraktározási engedély jogosultja a pénzügyi szankción felül ezen áruk értékének megfelelő összeget is köteles fizetni.

1)

A Bíróság az Európai Unió Törvényszékének 2018. szeptember 25-i Foundation for the Protection of the Traditional Cheese of Cyprus named Halloumi kontra EUIPO – M. J. Dairies (BBQLOUMI) ítéletét (T-328/17, nem tették közzé, EU:T:2018:594) hatályon kívül helyezi.

2)

A Bíróság az ügyet visszautalja az Európai Unió Törvényszéke elé.

3)

A Bíróság a költségekről jelenleg nem határoz.

1)

A távközlési szolgáltatások terén az általános felhatalmazásokra és az egyedi engedélyekre vonatkozó közös szabályozási keretről szóló, 1997. április 10-i 97/13/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 22. cikkének (3) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely az 1998-as évre meghosszabbítja az ezen irányelv hatálybalépésének időpontjában már meglévő felhatalmazással rendelkező távközlési vállalkozás azon kötelezettségét, hogy az üzleti forgalom alapján, és nem csupán az általános felhatalmazások és az egyedi engedélyek kibocsátásával, intézésével, ellenőrzésével és végrehajtásával kapcsolatos költségek alapján számított igazgatási díjat fizessen.

2)

Az uniós jogot úgy kell értelmezni, hogy az nem kötelezi a nemzeti bíróságot arra, hogy eltekintsen az olyan belső eljárási szabályok alkalmazásától, amelyek alapján valamely bírósági határozat jogerőre emelkedik, még akkor sem, ha ez lehetővé tenné valamely uniós jogi rendelkezés megsértésének orvoslását, ami nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az érintettek elérjék az állam felelősségének megállapítását a célból, hogy az uniós jog által elismert jogaik ily módon védelemben részesüljenek.

1)

A közös hozzáadottértékadó-rendszerről szóló, 2006. november 28-i 2006/112/EK tanácsi irányelv 132. cikke (1) bekezdésének c) pontját úgy kell értelmezni, hogy az e rendelkezésben előírt héamentesség hatálya alá tartozhatnak a telefonon keresztül nyújtott olyan szolgáltatások, amelyek lényege az egészségre és a betegségekre vonatkozó tanácsadás, feltéve hogy azok terápiás célt szolgálnak, aminek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

2)

A 2006/112 irányelv 132. cikke (1) bekezdésének c) pontját úgy kell értelmezni, hogy az nem kötelez arra, hogy azon tény okán, hogy az egészségügyi ellátási szolgáltatásokat telefonon keresztül nyújtják, az e szolgáltatásokat nyújtó ápolókra és orvosi asszisztensekre további szakmai minősítési követelmények vonatkozzanak annak érdekében, hogy az említett szolgáltatások a 2006/112 irányelv 132. cikke (1) bekezdésének c) pontjában előírt mentességben részesülhessenek, feltéve hogy e szolgáltatások minőségi szintje egyenértékűnek tekinthető az ugyanezen kommunikációs eszközt használó más szolgáltatók által nyújtott szolgáltatások minőségi szintjével, aminek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

1)

A Bíróság a fellebbezést elutasítja.

2)

A Bíróság a Credito Fondiario SpA-t kötelezi a saját költségein felül az Egységes Szanálási Testület részéről felmerült költségek viselésére.

3)

Az Olasz Köztársaság és az Európai Bizottság maga viseli saját költségeit.

1)

Az olyan ellátás, mint az alapügy tárgyát képező rehabilitációs támogatás, a 2012. május 22-i 465/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelettel módosított, a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló, 2004. április 29-i 883/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet 3. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében vett betegségi ellátásnak minősül.

2)

A 465/2012 rendelettel módosított 883/2004 rendeletet úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan helyzet, amelyben az olyan személlyel szemben, aki a származási tagállamának a szociális biztonsági rendszerében már nem biztosított, mivel az ott végzett keresőtevékenységét megszüntette, és a lakóhelyét más tagállamba helyezte át, amely utóbbi tagállamban dolgozott, és a biztosítási időszakának a jelentősebb részét is ott szerezte, a származási országának az illetékes intézménye megtagadja az olyan ellátást, mint az alapügy tárgyát képező rehabilitációs támogatás, mivel e személy nem az említett származási állam jogszabályainak a hatálya alá tartozik, hanem a lakóhelye szerinti tagállam jogszabályainak a hatálya alá.

1)

A Görög Köztársaság – mivel az Európai Bizottság által kibocsátott felszólító levélben kitűzött határidőn belül, azaz 2017. december 5-ig nem tette meg a 2015. április 23-i Bizottság kontra Görögország ítélet (C-149/14, nem tették közzé, EU:C:2015:264) végrehajtásához szükséges intézkedéseket – nem teljesítette az EUMSZ 260. cikk (1) bekezdéséből eredő kötelezettségeit.

2)

A Bíróság kötelezi a Görög Köztársaságot, hogy fizessen az Európai Bizottságnak a Bizottság által megjelölt bankszámlájára 3 500 000 euró átalányösszeget.

3)

A Bíróság a Görög Köztársaságot kötelezi a költségek viselésére.

—

helyezze hatályon kívül a 2019. szeptember 12-i ítéletet (T-225/18);

—

a keresetről újból határozzon, és adjon helyt a fellebbező első fokon benyújtott kereseti kérelmeinek;

—

kötelezze a CdT-t mindkét eljárás költségeinek viselésére.

1)

Úgy kell-e értelmezni az EUMSZ 56. cikket, hogy a Bíróság által az állami szerencsejáték-monopólium esetére az állandó ítélkezési gyakorlatban megfogalmazott, a koncessziójogosult által folytatott tisztességtelen hirdetési gyakorlatok értékelése attól függ, hogy átfogóan vizsgálva a releváns időszakban ténylegesen sor került-e a szerencsejáték-piac növekedésére, vagy elegendő-e már az is, hogy a hirdetés célja a játékban való aktív részvétel ösztönzése, például azáltal, hogy a játékot ártalmatlan színben tüntetik fel, a játéknak a bevételek közérdekű tevékenységekre fordítása révén pozitív képet kölcsönöznek, vagy a játék vonzerejét olyan vonzó reklámüzenetekkel növelik, amelyek csábítóan jelentős nyereményeket helyeznek kilátásba?

2)

Úgy kell-e továbbá értelmezni az EUMSZ 56. cikket, hogy a monopolista hirdetési gyakorlatai fennállásuk esetén mindenképpen kizárják a monopóliumszabályozás koherenciáját, vagy magánszolgáltatók ilyen hirdetési tevékenységei esetén a monopolista is ösztönözhet a játékban való aktív részvételre, például azáltal, hogy a játékot ártalmatlan színben tünteti fel, a játéknak a bevételek közérdekű tevékenységekre fordítása révén pozitív képet kölcsönöz, vagy a játék vonzerejét olyan vonzó reklámüzenetekkel növeli, amelyek csábítóan jelentős nyereményeket helyeznek kilátásba?

3)

Köteles-e az olyan nemzeti bíróság, amelynek hatásköre keretében alkalmaznia kell az EUMSZ 56. cikket, saját döntési jogköréből adódóan e rendelkezések teljes érvényesüléséről gondoskodni azáltal, hogy a nemzeti jog minden, álláspontja szerint ellentétes rendelkezésének alkalmazását mellőzi, még ha e rendelkezések uniós joggal való összeegyeztethetőségét megerősítették is egy alkotmányjogi eljárásban?

a)

Úgy kell-e értelmezni az Alapjogi Charta (a továbbiakban: Charta) 18. cikkével összefüggésben az eljárási irányelv 6. cikkét, 38. cikkének (4) bekezdését, valamint a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásának kötelezettségét előíró (34) preambulumbekezdését, hogy a tagállami menekültügyi hatóságnak biztosítania kell a kérelmező részére a menekültügyi eljárás megindításának lehetőségét olyan esetben, amikor az 1. pontban hivatkozott elfogadhatatlansági okra hivatkozással nem vizsgálja meg érdemben a menedékkérelmet, és a kérelmezőt kiutasítja a harmadik országba, amely azonban nem fogadja vissza a kérelmezőt?

b)

Ha a 2. a) kérdésre igen a válasz, akkor mit jelent pontosan ez a kötelezettség? Új menedékkérelem benyújtásának lehetővé tételét az eljárási irányelv 33. cikke (2) bekezdésének d) pontja és 40. cikke szerinti ismételt kérelemre vonatkozó negatív következmények alkalmazásának tilalmával, vagy a menekültügyi eljárás hivatalbóli megindítását/folytatását?

c)

Ha 2. a) kérdésre igen a válasz, akkor figyelemmel az eljárási irányelv 38. cikkének (4) bekezdésére is, ebben az új eljárásban a tagállam változatlan ténybeli helyzet esetén vizsgálhatja-e újból a kérelem elfogadhatatlanságát is (tehát lehetőség van-e az eljárási irányelv III. fejezetében szereplő bármilyen típusú eljárást, pl. újból elfogadhatatlansági okot alkalmazni) vagy érdemben kell megvizsgálni a menedékkérelmet a származási ország vonatkozásában?

d)

Következik-e a Charta 18. cikkével összefüggésben értelmezve az eljárási irányelv 33. cikkének (1) bekezdéséből és (2) bekezdésének b) és c) pontjából, továbbá a 35. és 38. cikkeiből, hogy az elfogadhatatlansági ok alkalmazásának, azaz az ezen alapuló döntés meghozatalának konjunktív feltétele a harmadik ország általi visszavétel, vagy ezen feltétel teljesülését elengedő csak az ilyen döntés végrehajtásánál vizsgálni?

a)

Úgy kell-e értelmezni az eljárási irányelv 43. cikkét, hogy azzal ellentétes az a tagállami szabályozás, amely lehetővé teszi azt, hogy a kérelmezőt négy hét után is a tranzitzónában tartsák fogva?

b)

Úgy kell-e értelmezni az eljárási irányelv 26. cikke alapján alkalmazandó a nemzetközi védelmet kérelmezők befogadására vonatkozó szabályok megállapításáról (átdolgozás) szóló 2013. június 26-i 2013/33/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (2) (a továbbiakban: befogadási irányelv) 2. cikkének h) pontját összhangban a Charta 6. cikkével és 52. cikkének (3) bekezdésével, hogy annak értelmében az eljárási irányelv 43. cikke szerinti négyhetes időtartamot meghaladóan őrizetnek minősül az alapügyhöz hasonló körülmények fennállása mellett (az önkéntes távozás semmilyen irányban nem lehetséges jogszerűen) a tranzitzónában történő elhelyezés?

c)

Összeegyeztethető-e az eljárási irányelv 26. cikke alapján alkalmazandó befogadási irányelv 8. cikkével az, hogy az eljárási irányelv 43. cikke szerinti négyhetes időtartamot meghaladóan a kérelmező őrizetbe vételére kizárólag azért kerül sor, mert anyagi fedezet hiányában saját magáról (szállásáról és ellátásáról) gondoskodni nem tud?

d)

Összeegyeztethető-e az eljárási irányelv 26. cikke alapján alkalmazandó befogadási irányelv 8–9. cikkeivel az, hogy az eljárási irányelv 43. cikke szerinti négyhetes időtartamot meghaladó de facto fogva tartást megvalósító elhelyezésről nem születik őrizetbe vételt elrendelő határozat, az őrizet elrendelése és fenntartása jogszerűségére vonatkozó jogorvoslat nem biztosított, a de facto őrizetre a szükségesség és arányosság, őrizet alternatíváinak vizsgálata nélkül került sor, és az őrizet pontos időtartama, beleértve annak végső időpontját, nincs meghatározva?

e)

Értelmezhető-e úgy a Charta 47. cikke, hogy a tagállami bíróság ideiglenes intézkedésként kötelezheti a hatóságot arra, hogy a közigazgatási per befejezéséig a harmadik országbeli állampolgár részére őrizetnek nem minősülő, tranzitzónán kívüli tartózkodási helyet jelöljön ki abban az esetben, ha nyilvánvaló, hogy jogellenes fogva tartásról van szó?

a)

Úgy kell-e értelmezni a harmadik országok illegálisan tartózkodó állampolgárainak visszatérésével kapcsolatban a tagállamokban használt közös normákról és eljárásokról szóló 2008. december 16-i 2008/115/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (3) (a továbbiakban: visszatérési irányelv) (17), (24) preambulumbekezdését és 16. cikkét, összhangban a Charta 6. cikkével és 52. cikkének (3) bekezdésével, hogy annak értelmében személyes szabadságtól való megfosztásnak minősül az alapügyhöz hasonló körülmények fennállása mellett (az önkéntes távozás semmilyen irányban nem lehetséges jogszerűen) a tranzitzónában történő elhelyezés?

b)

Összeegyeztethető-e a visszatérési irányelv (16) preambulumbekezdésével, 15. cikkének (1) bekezdésével, összhangban a Charta 6. cikkével és 52. cikkének (3) bekezdésével, ha a harmadik országbeli állampolgár őrizetbe vételére kizárólag azért kerül sor, mert kiutasítás hatálya alatt áll, és anyagi fedezet hiányában saját magáról (szállásáról és ellátásáról) gondoskodni nem tud?

c)

Összeegyeztethető-e a visszatérési irányelv (16) preambulumbekezdésével, 15. cikkének (2) bekezdésével, összhangban a Charta 6. cikkével, 47. cikkével és 52. cikkének (3) bekezdésével, hogy a de facto fogva tartást megvalósító elhelyezésről nem születik őrizetbe vételt elrendelő határozat, az őrizet elrendelése és fenntartása jogszerűségére vonatkozó jogorvoslat nem biztosított, és a de facto őrizetre a szükségesség és arányosság, őrizet alternatíváinak vizsgálata nélkül került sor?

d)

Értelmezhető-e úgy a visszatérési irányelv 15. cikkének (1), (4)–(6) bekezdése, (16) preambulumbekezdése, összefüggésben a Charta 1., 4., 6. és 47. cikkével, hogy azokat sérti, ha az őrizetre úgy kerül sor, hogy annak pontos időtartama, beleértve annak végső időpontját, nincs meghatározva?

e)

Értelmezhető-e úgy az uniós jog, hogy a tagállami bíróság ideiglenes intézkedésként kötelezheti a hatóságot arra, hogy a közigazgatási per befejezéséig a harmadik országbeli állampolgár részére őrizetnek nem minősülő, tranzitzónán kívüli tartózkodási helyet jelöljön ki abban az esetben, ha nyilvánvaló, hogy jogellenes fogva tartásról van szó?

a)

Úgy kell-e értelmezni az Alapjogi Charta (a továbbiakban: Charta) 18. cikkével összefüggésben az eljárási irányelv 6. cikkét, 38. cikkének (4) bekezdését, valamint a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásának kötelezettségét előíró (34) preambulumbekezdését, hogy a tagállami menekültügyi hatóságnak biztosítania kell a kérelmező részére a menekültügyi eljárás megindításának lehetőségét olyan esetben, amikor az 1. pontban hivatkozott elfogadhatatlansági okra hivatkozással nem vizsgálja meg érdemben a menedékkérelmet, és a kérelmezőt kiutasítja a harmadik országba, amely azonban nem fogadja vissza a kérelmezőt?

b)

Ha a 2. a) kérdésre igen a válasz, akkor mit jelent pontosan ez a kötelezettség? Új menedékkérelem benyújtásának lehetővé tételét az eljárási irányelv 33. cikke (2) bekezdésének d) pontja és 40. cikke szerinti ismételt kérelemre vonatkozó negatív következmények alkalmazásának tilalmával, vagy a menekültügyi eljárás hivatalbóli megindítását/folytatását?

c)

Ha 2. a) kérdésre igen a válasz, akkor figyelemmel az eljárási irányelv 38. cikkének (4) bekezdésére is, ebben az új eljárásban a tagállam változatlan ténybeli helyzet esetén vizsgálhatja-e újból a kérelem elfogadhatatlanságát is (tehát lehetőség van-e az eljárási irányelv III. fejezetében szereplő bármilyen típusú eljárást, pl. újból elfogadhatatlansági okot alkalmazni) vagy érdemben kell megvizsgálni a menedékkérelmet a származási ország vonatkozásában?

d)

Következik-e a Charta 18. cikkével összefüggésben értelmezve az eljárási irányelv 33. cikkének (1) bekezdéséből és (2) bekezdésének b) és c) pontjából, továbbá a 35. és 38. cikkeiből, hogy az elfogadhatatlansági ok alkalmazásának, azaz az ezen alapuló döntés meghozatalának konjunktív feltétele a harmadik ország általi visszavétel, vagy ezen feltétel teljesülését elengedő csak az ilyen döntés végrehajtásánál vizsgálni?

a)

Úgy kell-e értelmezni az eljárási irányelv 43. cikkét, hogy azzal ellentétes az a tagállami szabályozás, amely lehetővé teszi azt, hogy a kérelmezőt négy hét után is a tranzitzónában tartsák fogva?

b)

Úgy kell-e értelmezni az eljárási irányelv 26. cikke alapján alkalmazandó a nemzetközi védelmet kérelmezők befogadására vonatkozó szabályok megállapításáról (átdolgozás) szóló 2013. június 26-i 2013/33/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (2) (a továbbiakban: befogadási irányelv) 2. cikkének h) pontját összhangban a Charta 6. cikkével és 52. cikkének (3) bekezdésével, hogy annak értelmében az eljárási irányelv 43. cikke szerinti négyhetes időtartamot meghaladóan őrizetnek minősül az alapügyhöz hasonló körülmények fennállása mellett (az önkéntes távozás semmilyen irányban nem lehetséges jogszerűen) a tranzitzónában történő elhelyezés?

c)

Összeegyeztethető-e az eljárási irányelv 26. cikke alapján alkalmazandó befogadási irányelv 8. cikkével az, hogy az eljárási irányelv 43. cikke szerinti négyhetes időtartamot meghaladóan a kérelmező őrizetbe vételére kizárólag azért kerül sor, mert anyagi fedezet hiányában saját magáról (szállásáról és ellátásáról) gondoskodni nem tud?

d)

Összeegyeztethető-e az eljárási irányelv 26. cikke alapján alkalmazandó befogadási irányelv 8–9. cikkeivel az, hogy az eljárási irányelv 43. cikke szerinti négyhetes időtartamot meghaladó de facto fogva tartást megvalósító elhelyezésről nem születik őrizetbe vételt elrendelő határozat, az őrizet elrendelése és fenntartása jogszerűségére vonatkozó jogorvoslat nem biztosított, a de facto őrizetre a szükségesség és arányosság, őrizet alternatíváinak vizsgálata nélkül került sor, és az őrizet pontos időtartama, beleértve annak végső időpontját, nincs meghatározva?

e)

Értelmezhető-e úgy a Charta 47. cikke, hogy a tagállami bíróság ideiglenes intézkedésként kötelezheti a hatóságot arra, hogy a közigazgatási per befejezéséig a harmadik országbeli állampolgár részére őrizetnek nem minősülő, tranzitzónán kívüli tartózkodási helyet jelöljön ki abban az esetben, ha nyilvánvaló, hogy jogellenes fogva tartásról van szó?

a)

Úgy kell-e értelmezni a harmadik országok illegálisan tartózkodó állampolgárainak visszatérésével kapcsolatban a tagállamokban használt közös normákról és eljárásokról szóló 2008. december 16-i 2008/115/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (3) (a továbbiakban: visszatérési irányelv) (17), (24) preambulumbekezdését és 16. cikkét, összhangban a Charta 6. cikkével és 52. cikkének (3) bekezdésével, hogy annak értelmében személyes szabadságtól való megfosztásnak minősül az alapügyhöz hasonló körülmények fennállása mellett (az önkéntes távozás semmilyen irányban nem lehetséges jogszerűen) a tranzitzónában történő elhelyezés?

b)

Összeegyeztethető-e a visszatérési irányelv (16) preambulumbekezdésével, 15. cikkének (1) bekezdésével, összhangban a Charta 6. cikkével és 52. cikkének (3) bekezdésével, ha a harmadik országbeli állampolgár őrizetbe vételére kizárólag azért kerül sor, mert kiutasítás hatálya alatt áll, és anyagi fedezet hiányában saját magáról (szállásáról és ellátásáról) gondoskodni nem tud?

c)

Összeegyeztethető-e a visszatérési irányelv (16) preambulumbekezdésével, 15. cikkének (2) bekezdésével, összhangban a Charta 6. cikkével, 47. cikkével és 52. cikkének (3) bekezdésével, hogy a de facto fogva tartást megvalósító elhelyezésről nem születik őrizetbe vételt elrendelő határozat, az őrizet elrendelése és fenntartása jogszerűségére vonatkozó jogorvoslat nem biztosított, és a de facto őrizetre a szükségesség és arányosság, őrizet alternatíváinak vizsgálata nélkül került sor?

d)

Értelmezhető-e úgy a visszatérési irányelv 15. cikkének (1), (4)–(6) bekezdése, (16) preambulumbekezdése, összefüggésben a Charta 1., 4., 6. és 47. cikkével, hogy azokat sérti, ha az őrizetre úgy kerül sor, hogy annak pontos időtartama, beleértve annak végső időpontját, nincs meghatározva?

e)

Értelmezhető-e úgy az uniós jog, hogy a tagállami bíróság ideiglenes intézkedésként kötelezheti a hatóságot arra, hogy a közigazgatási per befejezéséig a harmadik országbeli állampolgár részére őrizetnek nem minősülő, tranzitzónán kívüli tartózkodási helyet jelöljön ki abban az esetben, ha nyilvánvaló, hogy jogellenes fogva tartásról van szó?

1)

Úgy kell-e értelmezni a 261/2004 rendelet (1) 7. cikkével összefüggésben értelmezett 5. cikkének i) pontjában foglalt – törlés esetén járó kártalanításra vonatkozó – szabályozást, hogy aszerint a rendelet 7. cikkének megfelelő alkalmazásával, azok a légi utasok is jogosultak kártalanításra, akiket az átfoglalással a menetrend szerinti indulási idő előtt több mint egy órával korábban a végső célállomásra szállítottak, és így a helyettesítő járattal korábban érkeztek meg a végső célállomásra, mint a menetrend szerinti (törölt) járattal érkeztek volna meg?

2)

1)

Kiterjed-e a nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárásokról szóló, 2013. június 26-i 2013/32/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (a továbbiakban: eljárási irányelv) (1) 40. cikkének (2) és (3) bekezdésében foglalt „felmerült[…] vagy a kérelmező [által] előadott[…]”„új körülmények vagy tények” megfogalmazás az olyan körülményekre is, amelyek már a korábbi menekültügyi eljárás jogerős lezárása előtt is fennálltak?

Az első kérdésre adott igenlő válasz esetén:

2)

Abban az esetben, ha olyan új tények vagy bizonyítékok merülnek fel, amelyekre a korábbi eljárásban a külföldin kívül álló ok miatt nem lehetett hivatkozni, elegendő-e annak lehetősége, hogy a menedékkérő perújítást kérelmezhet a korábbi, jogerősen befejezett eljárás tekintetében?

3)

Elutasíthatja-e a hatóság az ismételt kérelem érdemi vizsgálatát egy olyan nemzeti jogszabály alapján, amely a közigazgatási eljárás tekintetében általános hatályú alapelvet határoz meg, abban az esetben, ha a menedékkérőnek felróható, hogy a korábbi menekültügyi eljárásban nem terjesztette elő az újonnan felhozott jogalapokkal kapcsolatos érvelését, jóllehet a tagállam – mivel nem fogadott el különös szabályozást – nem ültette át megfelelően az eljárási irányelv 40. cikke (2) és (3) bekezdésében foglalt rendelkezéseket, és ennek következtében nem élt kifejezetten az eljárási irányelv 40. cikkének (4) bekezdésében biztosított azon lehetőséggel sem, hogy az ismételt kérelem érdemi vizsgálata esetében kivételt alkalmazzon?

1)

Összeegyeztethető-e az irányelv (1) 6. cikkének (1) bekezdésében elismert azon elvvel, amely szerint a tisztességtelen feltételek nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve, egy olyan bírósági értelmezés (amely abban áll, hogy egy fogyasztóval kötött jelzálogfedezetű kölcsönszerződésben foglalt, a költségekre vonatkozó szerződési feltétel értelmében jogalap nélkül megfizetett összegek visszatérítése nem a semmisség megállapításából eredő joghatásnak, hanem olyan önálló kereset tárgyának tekintendő, amely elévülési időhöz van kötve), amely lehetővé teszi, hogy a fogyasztót véglegesen kötelezze a költségekre vonatkozó szerződési feltétel, mivel a fogyasztó azt nem téríttetheti vissza, ha az említett kereset benyújtásához való jog elévült?

2)

Összeegyeztethető-e az említett elvvel a tisztességtelennek minősített szerződési feltétel alkalmazása értelmében jogalap nélkül megfizetett összegek visszatérítése iránti kérelem elévülésének jogintézménye, ha a szerződési feltétel semmisségének megállapítása ellenére az a visszafizetéshez való jog elvesztését feltételezheti?

3)

Igenlő válasz esetén, az Európai Unió Bírósága által hivatkozott „észszerű mértékű jogvesztő határidő” fogalmát kizárólag néhány nemzeti paraméter alapján kell-e értelmezni, vagy épp ellenkezőleg, a határidő észszerűségénél figyelembe kell-e venni valamilyen követelményt a hitelfelvevő fogyasztók minimális szintű védelmének az Európai Unió egész területén történő biztosítása céljából, és az nem érintheti azon jog lényegi tartalmát, hogy a fogyasztóra nézve ne jelentsen kötelezettséget valamely, tisztességtelennek minősített szerződési feltétel?

4)

Amennyiben úgy kell tekinteni, hogy az elévülési határidő észszerűségénél figyelembe kell venni bizonyos minimális feltételeket, az észszerűség függhet-e azon időponttól, amelynek tekintetében valamely nemzeti jogszabály megállapítja, hogy a kereset megindítható; észszerű-e az, hogy az elévülési határidő számítása a szerződéskötés időpontjában kezdődjön, vagy épp ellenkezőleg, azon elv, amely szerint a tisztességtelen feltételek nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve, megköveteli a költségekre vonatkozó szerződési feltétel semmisségének előzetes vagy egyidejű megállapítását abból a célból, hogy a hitelfelvevőnek észszerű határidő álljon rendelkezésére a jogalap nélkül megfizetett összegek visszatéríttetésére?

1)

Úgy kell-e értelmezni az Európai Unió Alapjogi Chartájának 30. cikkét, hogy az a jogellenes csoportos létszámcsökkentések esetére tényleges, hatékony, megfelelő és visszatartó erejű védelemhez való jogot ismer el, mivel „az uniós jogban” az alapvető értékek védelme céljából előírt szankciókat a ténylegesség, hatékonyság, megfelelőség és a visszatartó erő e követelményei jellemzik, és ezek azok a követelmények, amelyeknek az egyes indokolatlan elbocsátásokkal szembeni konkrét szankciós intézkedést biztosító nemzeti szabálynak vagy alkalmazási gyakorlatnak meg kell felelnie? Következésképpen a fent említett követelmények olyan külső korlátnak minősülnek-e, amely releváns és alkalmazható a 98/59/EK irányelvet (1) átültető szabályozásnak vagy nemzeti gyakorlatnak az uniós joghoz való hozzáigazítása céljából a nemzeti bíróság számára biztosított intézkedések megítélése során?

2)

Az uniós jogrendben a jogellenes csoportos létszámcsökkentés esetére előírt védelem szintjének meghatározása szempontjából úgy kell-e értelmezni az Európai Unió Alapjogi Chartájának 30. cikkét, hogy ezen értelmezés során „kellően figyelembe” kell venni és relevánsnak kell tekinteni az átdolgozott, a Magyarázatokban hivatkozott, a Szociális Jogok Európai Bizottságának határozataiból eredő Európai Szociális Charta 24. cikkének anyagi jogi jelentését, és következésképpen ellentétes-e az uniós joggal az olyan nemzeti szabályozás és az olyan alkalmazási gyakorlat, amely az eredeti munkakörbe történő visszahelyezésre irányuló intézkedés kizárásával a védelmet – a munkavállalót a megélhetési forrásának elvesztése miatt ért kár megtérítése helyett – elsődlegesen a munkában töltött idő kritériumához viszonyított felső határértékkel rendelkező, egyszerű kártérítésre korlátozza?

3)

A nemzeti bíróságnak annak értékelése során, hogy milyen fokban egyeztethető össze (a kiválasztási szempontok megsértése miatt) jogellenes csoportos létszámcsökkentések esetére védelmi intézkedést átültető vagy megállapító nemzeti szabály, figyelembe kell-e vennie a Szociális Jogok Európai Bizottságának határozataiból eredő Európai Szociális Charta tartalmát, mindenesetre úgy kell-e megítélnie, hogy a munkaszerződés megszüntetéséből eredő gazdasági következmények teljes körű vagy legalábbis jellemzően ehhez közelítő mértékű megtérítését biztosító védelemre van szükség?

4)

Ellentétes-e az Európai Unió Alapjogi Chartájának 20., 21., 34. és 47. cikkével az, ha valamely tagállam a 98/59/EK irányelvet átültető olyan szabályozást vagy alkalmazási gyakorlatot vezet be, amely a csoportos létszámcsökkentésre irányuló eljárással érintett munkavállalók közül kizárólag a 2015. március 7. után alkalmazott munkavállalók esetében ír elő olyan szankciórendszert, amely – az ugyanezen eljárással érintett, azonban az említett dátumot megelőzően alkalmazott munkavállalók számára biztosított jogoktól eltérően – kizárja az eredeti munkakörbe történő visszahelyezést, valamint a jövedelem és a szociális védelem elvesztéséből eredő jogkövetkezmények megszüntetését, mivel kizárólag elsődlegesen a munkában töltött idő alapján meghatározott összegű kártérítést biztosít, ily módon az alkalmazás időpontja alapján különbséget tesz a szankciók között és ezzel a megélhetési forrás indokolatlan elvesztése következtében ténylegesen elszenvedett jogkövetkezmények helyett a fenti követelményen alapuló védelmi szintek különbözőségét váltja ki?

1)

Úgy kell-e értelmezni a fogyasztói hitelmegállapodásokról és a 87/102/EGK tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2008. április 23-i 2008/48/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (1) 10. cikke (2) bekezdésének l) pontját, hogy a hitelmegállapodásnak

2)

Úgy kell-e értelmezni a 2008/48/EK irányelv 10. cikke (2) bekezdésének r) pontját, hogy a hitelmegállapodásnak tartalmaznia kell a kölcsön határidő előtti visszafizetése esetén fizetendő ellentételezés kiszámítására szolgáló, a fogyasztó által érthető konkrét számítási módot annak érdekében, hogy a fogyasztó legalább megközelítőleg kiszámíthassa az idő előtti felmondás esetén fizetendő ellentételezés összegét?

3)

Úgy kell-e értelmezni a 2008/48/EK irányelv 10. cikke (2) bekezdésének s) pontját, hogy a hitelmegállapodásnak

1)

Az egyenértékűség, a tényleges érvényesülés és a hatékony érvényesülés [uniós] jogelveire is tekintettel ellentétes-e az 1999/70/EK irányelvben (az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló irányelv; a továbbiakban: irányelv) (1) foglalt keretmegállapodás – a (6) és (7) preambulumbekezdéssel és e megállapodás 4. szakaszával („A megkülönböztetés tilalmának elve”) összefüggésben értelmezett – „A visszaélés megakadályozására irányuló intézkedések” címet viselő 5. szakaszával az olyan nemzeti szabályozás – a jelen ügyben a 1. 240/2010 (240/2010. sz. törvény) 24. cikke 3. bekezdésének a) pontja és 22. cikkének 9. bekezdése –, amely lehetővé teszi, hogy az egyetemek három évre szóló és két évre meghosszabbítható, határozott időre szóló kutatói szerződéseket mennyiségi korlátozásoktól mentesen, anélkül alkalmazzanak, hogy azok megkötését és meghosszabbítását az azokat alkalmazó egyetem ideiglenes és kivételes jellegű szükségleteihez kapcsolódó objektív indokhoz kötné[,] és amely több határozott ideig tartó jogviszony azonos személlyel történő létesítésének egyetlen korlátjaként csak a tizenkét évet meg nem haladó – akár nem folyamatos –időtartamról rendelkezik?

2)

[Az uniós] jog hatékony érvényesülésére is tekintettel ellentétes-e a keretmegállapodás említett – az irányelv (6) és (7) preambulumbekezdésével és e megállapodás említett 4. szakaszával összefüggésben értelmezett – 5. szakaszával az olyan nemzeti rendelkezés (a jelen ügyben a 240/2010 törvény 24. cikke és 29. cikkének 1. bekezdése) abban a részében, amelyben az egyetemek számára esetlegesen határozatlan ideig egymást követő határozott idejű szerződések révén, a szóban forgó egyetemek rendes oktatási és kutatási szükségleteinek kielégítése céljából a kutatók kizárólag határozott időre történő felvételét korlátozásmentesen teszi lehetővé, és az ezzel kapcsolatos döntést nem köti ideiglenes és kivételes jellegű szükségletek fennállásához?

3)

Ellentétes-e ugyanezen keretmegállapodás 4. szakaszával a D.lgs. 75/2017 (75/2017 felhatalmazáson alapuló törvényerejű rendelet) (az említett 3/2017. sz. miniszteri körlevéllel értelmezett) 20. cikkének 1. bekezdéséhez hasonló olyan nemzeti szabályozás, amely bár elismeri, hogy – kizárólag 2017. december 31-ig legalább három év szolgálati idő megszerzése esetén – állandósíthatók az állami kutatási szervezetek határozott időre alkalmazott kutatói, az állandósítást a határozott időre alkalmazott egyetemi kutatók számára pusztán amiatt nem teszi lehetővé, hogy a 75/2017 felhatalmazáson alapuló törvényerejű rendelet 22. cikkének 16. bekezdése azok munkaviszonyát – noha az törvény alapján határozott időre szóló munkaszerződésen alapul – a „közjogi szabályozással” hozta összefüggésbe annak ellenére, hogy a 240/2010 törvény 22. cikkének 9. bekezdése a kutatási szervezetek és egyetemek kutatói vonatkozásában ugyanazt a maximális időtartamra vonatkozó szabályt írja elő, amely az egyetemekkel és a kutatási szervezetekkel az azt követő 24. cikkben meghatározott szerződések vagy a 22. cikkben meghatározott kutatási munkatársi szerződések formájában fennálló, határozott ideig tartó jogviszonyokra is vonatkozik?

4)

Az említett keretmegállapodásra is tekintettel ellentétes-e az egyenértékűség, a tényleges érvényesülés és a hatékony érvényesülés uniós jogelvével, valamint a hátrányos megkülönböztetés tilalmának a keretmegállapodás 4. szakaszában szereplő elvével az olyan nemzeti szabályozás (a 240/2010 törvény 24. cikke 3. bekezdésének a) pontja, valamint a D.lgs. 81/2015 [81/2015 felhatalmazáson alapuló törvényerejű rendelet] 29. cikke 2. bekezdésének d) pontja és 29. cikkének 4. bekezdése), amely – noha létezik olyan szabályozás, amely az összes köztisztviselőre és munkavállalóra alkalmazandó, amelyet legújabban a 81/2015 felhatalmazáson alapuló törvényerejű rendelet tartalmaz, és amely (2018-tól kezdődően) a határozott időre szóló munkaviszony maximális időtartamát (a meghosszabbításokat és megújításokat is beleértve) 24 hónapban korlátozza, valamint az ilyen típusú jogviszonyok közigazgatási szerv által alkalmazott személyek esetében történő alkalmazását „ideiglenes és kivételes jellegű szükségletek” fennállásához köti – lehetővé teszi, hogy az egyetemek három éves határozott időre szóló, e három éves időszakban végzett oktatási és kutatási tevékenységek kedvező értékelése esetén két évre meghosszabbítható szerződés révén anélkül vegyenek fel kutatókat, hogy az első szerződés megkötését vagy a meghosszabbítást az egyetem ilyen ideiglenes és kivételes jellegű szükségleteihez kötné, és azt is lehetővé teszi az egyetem számára, hogy az ötéves időszak lejártakor ugyanezzel vagy más személyekkel másik, az előzővel azonos típusú határozott időre szóló szerződést kössön az előző szerződéssel összefüggő ugyanezen oktatási és kutatási szükségletek kielégítése céljából?

5)

A tényleges érvényesülés és az egyenértékűség elvére, valamint a korábban említett 4. szakaszra is tekintettel ellentétes-e a keretszerződés 5. szakaszával az olyan nemzeti szabályozás (a 81/2015 felhatalmazáson alapuló törvényerejű rendelet 29. cikke 2. bekezdésének d) pontja és 29. cikkének 4. bekezdése, valamint a D.lgs. 165/2001 [165/2001 felhatalmazáson alapuló törvényerejű rendelet] 36. cikkének 2. és 5. bekezdése), amely (a 240/2010 törvény említett 24. cikke 3. bekezdésének a) pontja értelmében) három éves határozott időtartamra szóló és további két évre meghosszabbítható szerződéssel alkalmazott egyetemi kutatók számára nem teszi lehetővé határozatlan ideig tartó jogviszony ezt követő létesítését, mivel az olasz jogrendben nem léteznek más olyan eszközök, amelyek alkalmasak az egymást követő határozott ideig tartó jogviszonyok egyetemek általi visszaélésszerű alkalmazásának megelőzésére és szankcionálására?

1)

Úgy kell-e értelmezni az 1999. június 28-i 1990/70/EK tanácsi irányelv (1) mellékletét képező, a határozott ideig tartó munkaviszonyról 1999. március 18-án kötött keretmegállapodás 4. szakaszát, hogy az előírja, hogy a hatóságnál az azonos kategóriában határozatlan időre alkalmazott munkavállalóval egyező feladatokat ellátó, az ugyanezen hatóság által határozott időre alkalmazott munkavállaló által teljesített szolgálati időszakokat akkor is figyelembe kell venni a szolgálati idő meghatározásánál, ha e munkavállalót nyílt versenyvizsgát követően alkalmazzák határozatlan időre, még a sajátos versenyvizsga eljárás ellenére is, amely – a fentiekben már említettek szerint – a jogviszony teljes körű megújítását és, a folytonosság versenyvizsga eljárás résztvevője által elfogadott megszakadásával, olyan új jogviszony létrehozását eredményezi, amelyet hatósági besorolási aktus, különös kötelezettségek és sajátos, fokozott stabilitás jellemez?

2)

Amennyiben az előző a) pontban szereplő kérdésre igenlő választ kell adni: teljeskörűen el kell e ismerni a korábban szerzett szolgálati időt, vagy a fent említett sajátosságok miatt az elismerési kritériumok teljes körű elismeréshez képest történő differenciálása objektív alapon igazolható?

3)

Amennyiben az előző b) pontban szereplő kérdésre nemleges választ kell adni: milyen kritériumok alapján kell a szerzett szolgálati időt figyelembe venni ahhoz, hogy ne valósuljon meg hátrányos megkülönböztetés?

1)

A termékleírás nem kisebb jelentőségű módosítására irányuló eljárásban elegendő lehet-e valamely természetes vagy jogi személy bármely tényleges vagy esetleges, valószínűtlennek nem tekinthető gazdasági érintettsége ahhoz, hogy megalapozza a kérelemmel szembeni felszólaláshoz vagy a kérelem tárgyában hozott kedvező határozattal szembeni jogorvoslathoz szükséges, az 1151/2012/EU (1) 49. cikke (3) bekezdésének első albekezdésével és (4) bekezdésének második albekezdésével összefüggésben értelmezett 53. cikke (2) bekezdésének első albekezdése értelmében vett jogos érdeket?

2)

Az első kérdésre adandó nemleges válasz esetén:

A termékleírás nem kisebb jelentőségű módosítására irányuló eljárásban (csak) azon gazdasági szereplők rendelkeznek az 1151/2012/EU rendelet 49. cikke (3) bekezdésének első albekezdésével és (4) bekezdésének második albekezdésével összefüggésben értelmezett 53. cikke (2) bekezdésének első albekezdése értelmében vett jogos érdekkel, amelyek hasonló termékeket vagy élelmiszereket állítanak elő, mint azok a gazdasági szereplők, amelyek számára valamely, oltalom alatt álló földrajzi jelzést bejegyeztek?

3)

A második kérdésre adandó nemleges válasz esetén:

1)

Alkalmazható-e úgy a 2012/34 irányelv (1) 13. cikkének (2) és (6) bekezdése (a 2017/2177 rendelet (2) 15. cikkének (5) és (6) bekezdése), hogy az igazgatási szerv előírhatja valamely infrastruktúra azon tulajdonosának a szolgáltatásokhoz való hozzáférés biztosításának kötelezettségét, aki nem minősül a kiszolgáló létesítmény üzemeltetőjének?

2)

Úgy kell-e értelmezni a 2012/34 irányelv 13. cikkének (6) bekezdését (a 2017/2177 rendelet 15. cikkének (5) és (6) bekezdését), hogy az lehetővé teszi valamely épület tulajdonosa számára, hogy a bérleti jogviszonyt megszüntesse és a kiszolgáló létesítményt átalakítsa?

3)

Úgy kell-e értelmezni a 2012/34 irányelv 13. cikkének (6) bekezdését (a 2017/2177 rendelet 15. cikkének (5) és (6) bekezdését), hogy az arra kötelezi az igazgatási szervet, hogy az kizárólag azt vizsgálja, hogy a kiszolgáló létesítmény üzemeltetője (a jelen ügyben a kiszolgáló létesítmény tulajdonosa) ténylegesen a létesítmény átalakítása mellett döntött-e?

1)

Azon jogorvoslat, amelyet a belső jog a nemzetközi védelem iránti kérelmének másik tagállamban történő megvizsgáltatására felhívott menedékkérő számára biztosít, és amelynek nincs halasztó hatálya, csupán abban az esetben, ha a menedékkérőt azonnali átadása érdekében szabadságelvonással sújtják, a „Dublin III” rendelet (1) 27. cikke értelmében hatékony jogorvoslatnak minősül-e?

2)

A „Dublin III” rendelet 27. cikkében előírt hatékony jogorvoslatot úgy kell-e értelmezni, mint amellyel kizárólag az ellentétes, ha a kötelező átadási intézkedést az átadásra vonatkozó határozattal szembeni jogorvoslat vizsgálata alatt hajtják végre, vagy úgy, mint amely tiltja a kiutasítást előkészítő bármely intézkedés megtételét, így az olyan központba történő áthelyezést is, amely megindítja a visszatérési folyamatot a nemzetközi védelem iránti kérelmének másik tagállamban történő megvizsgáltatására felhívott menedékkérővel szemben?

1)

Azon jogorvoslat, amelyet a belső jog a nemzetközi védelem iránti kérelmének másik tagállamban történő megvizsgáltatására felhívott menedékkérő számára biztosít, és amelynek nincs halasztó hatálya, csupán abban az esetben, ha a menedékkérőt azonnali átadása érdekében szabadságelvonással sújtják, a „Dublin III” rendelet (1) 27. cikke értelmében hatékony jogorvoslatnak minősül-e?

2)

A „Dublin III” rendelet 27. cikkében előírt hatékony jogorvoslatot úgy kell-e értelmezni, mint amellyel kizárólag az ellentétes, ha a kötelező átadási intézkedést az átadásra vonatkozó határozattal szembeni jogorvoslat vizsgálata alatt hajtják végre, vagy úgy, mint amely tiltja a kiutasítást előkészítő bármely intézkedés megtételét, így az olyan központba történő áthelyezést is, amely megindítja a visszatérési folyamatot a nemzetközi védelem iránti kérelmének másik tagállamban történő megvizsgáltatására felhívott menedékkérővel szemben?

1)

Azon jogorvoslat, amelyet a belső jog a nemzetközi védelem iránti kérelmének másik tagállamban történő megvizsgáltatására felhívott menedékkérő számára biztosít, és amelynek nincs halasztó hatálya, csupán abban az esetben, ha a menedékkérőt azonnali átadása érdekében szabadságelvonással sújtják, a „Dublin III” rendelet (1) 27. cikke értelmében hatékony jogorvoslatnak minősül-e?

2)

A „Dublin III” rendelet 27. cikkében előírt hatékony jogorvoslatot úgy kell-e értelmezni, mint amellyel kizárólag az ellentétes, ha a kötelező átadási intézkedést az átadásra vonatkozó határozattal szembeni jogorvoslat vizsgálata alatt hajtják végre, vagy úgy, mint amely tiltja a kiutasítást előkészítő bármely intézkedés megtételét, így az olyan központba történő áthelyezést is, amely megindítja a visszatérési folyamatot a nemzetközi védelem iránti kérelmének másik tagállamban történő megvizsgáltatására felhívott menedékkérővel szemben?

1)

Úgy kell-e értelmezni a vám- és a statisztikai nómenklatúráról, valamint a Közös Vámtarifáról szóló 2658/87/EGK tanácsi rendelet I. mellékletének módosításáról szóló, 2015. október 6-i (EU) 2015/1754 bizottsági végrehajtási rendelet (1) Kombinált Nómenklatúra értelmezésére vonatkozó általános szabályainak 3. a) szabályát, hogy az alapügy tárgyát képezőhöz hasonló, különböző alapanyagokból készült termékek besorolása érdekében annak a „vámtarifaszám[nak], amely az árut legpontosabban határozza meg” minden esetben az a vámtarifaszám minősül, amely alá a mennyiség (terjedelem) alapján túlnyomó alapanyag tartozik, vagy ezen értelmezés csak akkor lehetséges, ha a vámtarifaszám maga is a mennyiséget (terjedelmet) határozza meg olyan kritériumként, amely az árut pontosabban meghatározza, egyértelműbben és teljes körűbben leírja?

2)

Az első kérdésre adott válasz függvényében és a [Harmonizált Rendszer] Magyarázatában a 4410 és 4419 vámtarifaszámokhoz fűzött magyarázat összefüggésében: úgy kell-e értelmezni a (EU) 2015/1754 végrehajtási rendeletet, hogy nem tartoznak a 4419 vámtarifaszám alá a forgácslemezből (rostanyagból) előállított azon áruk, amelyek esetében a kötőanyag (hőre szilárduló gyanta) súlya meghaladja a lemez súlyának 15 %-át?

3)

Úgy kell-e értelmezni a (EU) 2015/1754 végrehajtási rendeletet, hogy az alapügy tárgyát képezőhöz hasonló árukat, mégpedig a 72,33 %-os arányban növényi lignocellulóz rostból, 25,2 %-os arányban pedig kötőanyagból (melamingyanta) álló összetett anyagból készült poharakat az I. melléklet 3924 10 00 vámtarifa-alszáma alá kell sorolni?

—

hozzon határozatot 2019. július 31-i keresetük tárgyában, anélkül, hogy a megtámadott végzést visszautalná a Törvényszék elé;

—

helyezze hatályon kívül az Európai Unió Törvényszéke kilencedik tanácsának 2019. december 11-i, a 923557. számon nyilvántartásba vett, fent említett keresetre vonatkozó végzését, és e keresetnek teljes egészében adjon helyt;

—

semmisítse meg a 2019. június 20-i (ΕU) 2019/1157 rendeletet (1);

—

az ellenérdekű feleket kötelezze az eljárás költségeinek a viselésére.

1.

Első fellebbezési jogalap , amellyel a fellebbezők arra hivatkoznak, hogy a megtámadott végzés, amennyiben keresetüket mint elfogadhatatlant elutasította, és főként amennyiben kimondta, hogy „(…) a megtámadott rendelet a természetes személy felpereseket nem bizonyos sajátos minőségük vagy valamely, őket más személyekhez képest jellemző ténybeli helyzet, hanem – ténylegesen vagy potenciálisan meghatározatlan számú személy által vallott – meggyőződésük folytán érinti. Következésképpen az említett felpereseket a megtámadott rendelet nem érinti személyükben az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében”, megsértette az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdését, az Európai Unió Bírósága Alapokmányának 19. cikkét, az arányosság elvét, az Európai Unió Alapjogi Chartájának (2000/C 364/01) preambulumát, valamint 47. cikkét és 52. cikkének (1) bekezdését, az Európai Unióról szóló szerződés 5. cikkének (1) és (4) bekezdését (külön-külön, valamint a 2. sz. Jegyzőkönyvvel összefüggésben értelmezve az arányosság elvének alkalmazása vonatkozásában), továbbá a vonatkozó ítélkezési gyakorlatot. Ekként a fellebbezők fellebbezésükkel arra hivatkoznak, hogy a megtámadott rendelet sérti emberi jogaikat, köztük az Európai Unió Alapjogi Chartája által biztosított alapvető jogokat (emberi méltóság, vallási meggyőződés, a vallásszabadságért való fellépéshez való jog, az emberi élet és szabadság, a személyes adatok és azok kezeléséhez való kifejezett hozzájáruláshoz való jog), így a rendelet őket közvetlenül és személyükben érinti, és, a megsértett jogoknak mint alapvető emberi jogoknak magának a jellege folytán jogosultak arra, hogy az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése alapján megsemmisítés iránti keresetet nyújtsanak be a Törvényszékhez, amely az Uniónak a rendeletek érvénytelenségének felülvizsgálatára az alapvető emberi jogok megsértése esetén közvetlenül köteles bírói fóruma.

2.

Második fellebbezési jogalap , amellyel a fellebbezők arra hivatkoznak, hogy a Törvényszék, amely a megtámadott végzésben a hatodik felperes Christos Papasotiriou ügyvéd Törvényszék előtti képviseletét elfogadhatatlannak nyilvánította, mégpedig azért, mert „(…) a hatodik felperes nem vette igénybe képviselete céljából harmadik személy ügyvéd szolgálatait, hanem saját nevében járt el, saját maga aláírva a keresetlevelet és az eljárási szabályzat 51. cikkének (2) bekezdésében említett, jogosultságra vonatkozó igazolás alapján saját ügyvédi jogállására hivatkozva”, tévesen, contra legem értelmezte az Európai Unió Bírósága Alapokmányának 19. cikkét, és megsértette az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikkét és az arányosság elvét, valamint az ennek garantálása érdekében elfogadott uniós jogi rendelkezéseket.

1)

Ellentétes-e az Európai Unió Alapjogi Chartája 50. cikkének – az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény 7. jegyzőkönyvének 4. cikke, valamint az Emberi Jogok Európai Bírósága vonatkozó ítélkezési gyakorlata fényében értelmezett – rendelkezésével azon büntető, illetve büntető jellegű közigazgatási eljárások halmozódása, amelyek ugyanazon – két különböző minősítés alatt is szankcionált – tényálláson alapulnak (telefonos házalás)?

2)

Az első kérdésre adott igenlő válasz esetén, amely ugyanazon cselekmény miatt egyetlen eljárást jelentene, az Európai Unió Alapjogi Chartájának a bűncselekmények és büntetések törvényességének és arányosságának elveit megállapító – az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményben biztosított jogokra és szabadságokra, valamint az Emberi Jogok Európai Bíróságának vonatkozó ítélkezési gyakorlatára tekintettel értelmezett – 49. cikke nem követeli-e meg, hogy az egyetlen eljárás útján történő szankcionálás feltételei és kritériumai előzetesen meg legyenek határozva, figyelembe véve különösen a jogsértés súlyát?

3)

Az első kérdésre adott nemleges válasz esetén, amely az eljárások halmozódását jelentené, az Európai Unió Alapjogi Chartájának a bűncselekmények és büntetések törvényességének és arányosságának elveit megállapító – az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményben biztosított jogokra és szabadságokra, valamint az Emberi Jogok Európai Bíróságának vonatkozó ítélkezési gyakorlatára tekintettel értelmezett – 49. cikke nem követeli-e meg, hogy az ugyanazon tényálláson (telefonos házalás) alapuló büntető, illetve büntető jellegű közigazgatási eljárások halmozódását a legsúlyosabb esetekre korlátozzák, és ebben az esetben, hogy a súlyosság kritériumai előzetesen meg legyenek határozva?

—

ugyanezen nemzeti szabályozás, a jelen esetben a belga jogszabály, nem ír elő a munkáltatók számára arra vonatkozó kötelezettséget, hogy hozzanak létre az egyes munkavállalók által teljesített tényleges napi munkaidő mérését lehetővé tévő megbízható rendszert;

—

és a munkáltató önként nem hozott létre ilyen rendszert;

—

így a munkavállaló gyakorlatilag nem tudja bizonyítani e túllépést?

—

A fellebbező azt kéri, hogy a Bíróság adjon helyt fellebbezésének, és helyezze hatályon kívül a Törvényszék 2019. december 19-én a T-295/18. sz. ügyben hozott ítéletét, amelyben elutasításra került a Görög Köztársaság 2018. május 7-i, a 2018. február 27-i 2018/304/EU bizottsági végrehajtási határozatával szembeni keresete, a Bíróság adjon helyt e keresetnek és semmisítse meg a bizottsági határozatot abban a részében, amelyben az kizár az uniós finanszírozásból bizonyos, a Görög Köztársaság által teljesített kiadásokat, összességében 17 869 131,75 euró (bruttó) összegben (költségvetésre gyakorolt hatás: 14 857 076,98 euró), amelyet az EMVA keretében teljesítettek és jelentettek be a 125A, 321 és 322 intézkedés (15 631 043,52 euró bruttó összeg, költségvetésre gyakorolt hatás: 12 618 988,75 euró), valamint a 123o intézkedés vonatkozásában (2 238 088,23 euró), továbbá 588 103,59 euró összeg az EMGA keretében teljesített [kiadásokat] illetően, a 2011–2014-es pénzügyi években teljesített ügyletek elvégzésére irányuló ellenőrzési intézkedést követően.

1)

Úgy kell-e értelmezni a Charta 50. cikke szerinti ne bis in idem elvét, hogy az nem akadályozza a tagállam illetékes közigazgatási hatóságát abban, hogy az európai versenyjog megsértése miatt bírságot szabjon ki olyan helyzetben, mint amely a jelen ügyben is fennáll, amelyben ugyanazon jogi személyt már jogerősen felmentették egy közigazgatási bírság megfizetése alól, amelyet ugyanazon, illetve hasonló tények alapján a nemzeti postai szabályozó hatóság szabott ki vele szemben a postai szabályozás állítólagos megsértése miatt, amennyiben a védett jogi érdek azonosságára vonatkozó feltétel nem teljesül, mivel a jelen ügyben két különálló jogterülethez tartozó két eltérő szabályozásba ütköző két különböző jogsértésről van szó?

2)

Úgy kell-e értelmezni a Charta 50. cikke szerinti ne bis in idem elvét, hogy az nem akadályozza a tagállam illetékes közigazgatási hatóságát abban, hogy az európai versenyjog megsértése miatt bírságot szabjon ki olyan helyzetben, mint amely a jelen ügyben is fennáll, amelyben ugyanazon jogi személyt már jogerősen felmentették egy közigazgatási bírság megfizetése alól, amelyet ugyanazon, illetve hasonló tények alapján a nemzeti postai szabályozó hatóság szabott ki vele szemben a postai szabályozás állítólagos megsértése miatt, azon oknál fogva, hogy a ne bis in idem elv korlátozását indokolja az, hogy a versenyjogi szabályozás további közérdekű célkitűzést követ, nevezetesen azt, hogy megőrizze és fenntartsa a belső piacon a torzulásmentes verseny rendszerét, és nem lépi túl az e szabályozás által követett jogszerű cél elérésére alkalmas és ahhoz szükséges mértéket; és/vagy e más piaci szereplőknek a vállalkozás szabadságához való, a Charta 16. cikkén alapuló jogának védelme érdekében szükséges?

—

állapítsa meg, hogy az uniós intézmények súlyosan megszegték a kötelezettségeiket, és a felperes számára kárt okoztak, mivel

—

kötelezze az alperest, hogy az ítélet jogerőre emelkedésétől számított három napon belül fizessen meg a felperesnek 4 800 000 euró összeget a fent említett módon okozott kár megtérítéseként;

—

az alperest kötelezze a költségek viselésére.

1.

Az első jogalap azon alapul, hogy a felperesnek okozott kár az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 340. cikkének második bekezdése értelmében az Unió szerződésen kívüli felelőssége keretében keletkezett.

A felperes versenytársainak az EUMSZ megsértésével nyújtott állami támogatás következtében a felperes társaságát versenyhátrány érte, amely kezdetben több millió cseh koronával csökkentette az éves forgalmát és az éves nyereségét. Az állami támogatás több éven át tartó nyújtása, és a társaság ezzel összefüggő nem megfelelő gazdasági helyzete miatt a Cseh Köztársaság illetékes bírósága megállapította a társaság fizetésképtelenségét.

Ha a 800/2008/EK bizottsági rendelet (az általános csoportmentességi rendelet) megfelelne is a jogszabályoknak, az operatív program keretében szelektíven és hátrányosan megkülönböztető módon megvalósított támogatás olyan különleges és rendkívüli károkat okozott a felperesnek, amelyek teljesen meghaladják a felperes társaságának kereskedelmi tevékenységéhez kapcsolódó gazdasági kockázatot.

2.

A második jogalap azon alapul, hogy a Bizottság a 2008. augusztus 6-i 800/2008/EK rendeletet (általános csoportmentességi rendelet) olyan formában fogadta el, amely nem biztosítja az EUMSZ 107. cikk tiszteletben tartását.

Az EUMSZ 109. cikk értelmében a Tanács rendelettel meghatározhatja azokat a területeket, amelyeken nincs szükség azon szokásos eljárásra, amelynek keretében a Bizottság értékeli a tervezett állami támogatásokat, és megvizsgálja, hogy azok megfelelnek-e az EUMSZ 107. cikknek. A Tanács elfogadta a 659/1999 rendeletet, amelyben felhatalmazta a Bizottságot (az EUMSZ 108. cikk (4) bekezdésének megfelelően) olyan rendeletek elfogadására, amelyek a szokásos „ad hoc” engedélyezési rendszeren kívül határozzák meg az állami támogatás nyújtásának feltételeit. A Bizottság elfogadta a 70/2001 rendeletet, majd a 800/2008 rendeletet, ezt követően a 651/2014 rendeletet (általános csoportmentességi rendeletek).

A rendeletekben sem a Tanács, sem a Bizottság nem volt jogosult túllépni az EUMSZ 107. cikkben előírtakon, mivel a feladatuk az állami támogatások feltételeinek oly módon való meghatározása volt, hogy azok a tagállamok, amelyek a „mentesített” területeken nyújtanak állami támogatást, még akkor se hajthassanak végre a torzításmentes verseny elvével ellentétes állami támogatást, ha azt a szokásos bizottsági eljárás alól mentesítették. A támogatási rendszerekre ezért, a mentesített területeket is beleértve, továbbra is kiterjed (az EUMSZ-ben bevezetett és garantált) bizottsági felügyelet, ezért lehet (legalábbis elméletben) eljárásokat indítani a jogellenes támogatások visszatérítése iránt, és az Európai Unió ezért tekinthető továbbra is piacgazdaságnak, tehát olyan gazdaságnak, amely az ügyfelek által önkéntesen vásárolt árukat és szolgáltatásokat állít elő a bevételek és költségek arányának optimalizálása érdekében nem pedig politikusok és tisztviselők által meghatározott árukat és szolgáltatásokat.

3.

A harmadik jogalap azon alapul, hogy a Bizottság a 2007. december 3-i határozatával a Szerződések és az Alapjogi Charta megsértésével fogadta el az operatív programot, és nem hirdette ki az említett határozatot.

A Bizottság az Európai Unió egyetlen intézménye, amely jogosult annak ellenőrzésére, hogy az állami támogatásokat az EUMSZ 107. cikknek megfelelően hajtják-e végre.

A jóváhagyott operatív program vonatkozásában a Bizottság nem vizsgálta meg, hogy fennállt-e piaci hiányosság – és ha igen, az hogyan jött létre – amely vizsgálat az állami támogatások végrehajtásának feltétele. Ezenkívül a Bizottság nem követelte meg a Cseh Köztársaságtól, hogy az költség-haszon-elemzést (cost-benefit analysis, CBA), objektíven meghatározott mutatókat, a versenyre gyakorolt hatások elemzését és egyéb olyan elemeket nyújtson be, amelyek a panaszos szerint az állami támogatások végrehajtásának feltételei. A Bizottság határozata tehát jogellenes, és a feladatkörével összeegyeztethetetlen volt.

4.

A negyedik jogalap azon alapul, hogy a Bizottság számos levelet kapott a felperestől – ideértve az operatív program keretében nyújtott támogatás jogellenességét bizonyító részletes elemzést –, és nem a 659/1999/EK tanácsi rendeletnek megfelelően járt el, továbbá nem tartotta tiszteletben a felperes számára az Európai Unió Alapjogi Chartájában biztosított megfelelő ügyintézés elvét. A Bizottság bármilyen ellenőrzési intézkedés vagy további dokumentumok igénylése nélkül megtagadta a felperes kérelmének vizsgálatát, mivel az operatív program támogatási program részének megvalósításában „első látásra” semmilyen hibát nem észlelt.

5.

Az ötödik jogalap azon alapul, hogy a túlzottan formalisztikus jogalkalmazásával az Európai Unió megtagadta az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést.

A felperes azzal az indokolással nyújtott be keresetet az Európai Unió Bíróságához a három csoportmentességi rendelet megsemmisítése iránt, hogy azok ellentétesek a Szerződésekkel és az Alapjogi Chartával. Az Európai Unió Bírósága a felperes csoportmentességről szóló rendeletek megsemmisítése iránti keresetét mindkét eljárásban elutasította mint nyilvánvalóan elfogadhatatlant. Az elutasítás oka az EUMSZ 263. cikkben meghatározott két hónapos objektív határidő elmulasztása volt. Az Európai Unió Bírósága megtagadta az ügy érdemi vizsgálatát, és a kereset benyújtási határidejét pusztán formalisztikusan alkalmazta. A felperes úgy érvelt, hogy az ellenőrzési mechanizmus Bizottságnak tulajdonítható működési zavara csak a felperes panaszára adott bizottsági válasz alapján derült ki. Az Európai Unió Bíróságához benyújtott keresetében a felperes jelezte, hogy az elévülési idő kezdetének éppen a Bizottság válaszát kell tekinteni, amelyben megtagadja a panaszának részletesebb vizsgálatát.

—

semmisítse meg az ezüst-réz-zeolit létező hatóanyag 2. és 7. terméktípusba tartozó biocid termékekben történő felhasználásának elutasításáról szóló, 2019. november 27-i (EU) 2019/1973 bizottsági végrehajtási határozatot; (1)

—

az alperest kötelezze a költségek viselésére.

1.

2.

3.

4.

—

semmisítse meg a Foglalkoztatás, a Szociális Ügyek és a Társadalmi Befogadás Főigazgatósága főigazgatójának – a személyzeti osztály hatáskörrel rendelkező ügyintézőjének 2019. július 2-i elektronikus levelében szereplő – határozatát, amelyben elutasították az Európai Szakképzésfejlesztési Központnak (Cedefop) a felperes kirendelésének harmadik megújítása iránti kérelmét;

—

semmisítse meg a kinevezésre jogosult hatóságnak a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján a felperes által benyújtott panaszt elutasító 2020. január 23-i határozatát;

—

az alperest kötelezze a költségek viselésére.

1.

Az első, a pert megelőző eljárás szabálytalanságára alapított jogalap, amennyiben ez az eljárás nem eredményezte a 2019. július 2-i vitatott határozat kinevezésre jogosult hatóság általi megfelelő felülvizsgálatát.

2.

A második, a személyzeti szabályzat 38. cikkének lényeges eljárásjogi megsértésére alapított jogalap.

3.

A harmadik, az ügy valamennyi ténybeli eleme figyelembevételének elmulasztására és az indokolás hiányára tekintettel a megfelelő ügyintézés részét képező gondossági kötelezettség általános elvének megsértésére alapított jogalap.

4.

A negyedik, az Európai Unió Alapjogi Chartájának 33. cikkében szereplő, a család védelméhez való jog megsértésére alapított jogalap.

—

elsődlegesen, az EUMSZ 263. cikk alapján:

—

másodlagosan, az EUMSZ 272. cikk alapján:

1.

Az EUMSZ 263. cikken alapuló első jogalap azon alapul, hogy az alperes tévesen alkalmazta a jogot, és tévesen alkalmazta az 1290/2013 rendeletben (1) megállapított kkv-támogató eszköz keretében nyújtott támogatásra vonatkozó támogathatósági feltételeket.

2.

Az EUMSZ 263. cikken alapuló második jogalap azon alapul, hogy az alperes tévesen alkalmazta a jogot, mivel a megtámadott határozat sérti az egyenlő bánásmód elvét.

3.

Az EUMSZ 263. cikken alapuló harmadik jogalap azon alapul, hogy a megtámadott határozat sérti a jogbiztonság és a bizalomvédelem elvét.

4.

Az EUMSZ 272. cikken alapuló egyetlen jogalap azon alapul, hogy a megtámadott határozat – különösen az alkalmazandó jog téves értelmezése és a hátrányosan megkülönböztető gyakorlat miatt – a felperessel szemben fennálló szerződéses kötelezettségek téves értelmezéséhez és megsértéséhez is vezet.

—

az 1049/2001/EK rendelet (1) végrehajtási szabályainak 4. cikke alapján semmisítse meg az Európai Bizottság 2019. december 18-i határozatát, amely elutasította a felperesnek a dokumentumokhoz való, az e rendelet szerinti hozzáférés iránti, 2019. november 13-i megerősítő kérelmét;

—

kötelezze az Európai Bizottságot, hogy biztosítsa a hozzáférést a felperes számára az adómegállapítások kedvezményezettjeinek listáját tartalmazó, a Bizottság 2013. június 19-i levelére válaszul Luxemburg által 2014. december 22-én benyújtott, a SA.50400 (2019/NN-2). sz. állami támogatás – Luxemburg – „Lehetséges állami támogatás” című hivatalos vizsgálat megindításáról szóló, 2019. március 7-i bizottsági határozat 4. pontjában említett dokumentum nem bizalmas változataihoz, amely levelet, valamint az említett 2019. március 7-i bizottsági határozat 4. és 7. pontjában az Európai Bizottság által említett, a luxemburgi adóhatóság által kiadott adómegállapításokhoz;

—

a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

1.

Az első, arra alapított jogalap, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta a jogot annak megállapításakor, hogy a hozzáférhetővé tétel megtagadásának az ítélkezési gyakorlatban kialakított általános vélelmét alkalmazni kell a felperes által benyújtott, a kért dokumentumokhoz való hozzáférés iránti kérelemre.

2.

A második, arra alapított jogalap, hogy – feltéve, hogy a jelen ügyben alkalmazni kell a hozzáférhetővé tétel megtagadásával kapcsolatos vélelmet, de nem ez a helyzet – az 1049/2001 rendelet 4. cikke (2) bekezdésének első és harmadik francia bekezdésében védett érdekek bármiféle esetleges megsértésének hiánya megakadályozná e vélelem alkalmazását (a második jogalap első része). Ezen túlmenően a felperes előadja, hogy e vélelem mindenesetre megdőlne, mivel a kért dokumentumok hozzáférhetővé tételéhez nyomós közérdek fűződik (a második jogalap második része).

3.

A harmadik, arra alapított jogalap, hogy a Bizottság megsértette az EUMSZ 296. cikkben előírt indokolási kötelezettséget, valamint a felperes megfelelő ügyintézéshez való, az Európai Unió Alapjogi Chartájának 41. cikkében előírt jogát.

—

helyezze hatályon kívül a megtámadott határozatot azon megállapítás kivételével, hogy a vitatott európai uniós védjegy oltalmát a 6. osztályba tartozó „Nem nemesfémek és ezek ötvözetei” vonatkozásában fenn kell tartani;

—

az EUIPO-t kötelezze a költségek viselésére.

—

Az (EU) 2017/1001 európai parlamenti és tanácsi rendelet 60. cikke (1) bekezdésének c) pontjával együttesen értelmezett 8. cikke (4) bekezdésének megsértése;

—

a megtámadott határozat nyilvánvalóan elégtelen indokolása.

—

helyezze hatályon kívül a megtámadott határozatot;

—

az EUIPO-t és a másik felet kötelezze a költségek viselésére.

—

Az (EU) 2018/626 bizottsági végrehajtási rendelet 24. cikkéből eredő eljárási rendelkezések megsértése;

—

az (EU) 2018/626 felhatalmazáson alapuló bizottsági rendelet 7. cikkének (1) bekezdéséből eredő eljárási rendelkezések megsértése;

—

a meghallgatáshoz való jog elvének megsértése;

—

az (EU) 2017/1001 európai parlamenti és tanácsi rendelet 8. cikke (1) bekezdése b) pontjának megsértése.

—

semmisítse meg a megtámadott jogi aktus alábbi részeit: i. a VI. melléklet 1. pontja b) alpontjának és 2. pontja b) alpontjának azon részét, amely kimondja, hogy „a IX. mellékletben meghatározott ellenőrzési eljárás céljára ezek az értékek tekintendők megadott értékeknek”; ii. a IX. melléklet 2. pontja a) alpontjának azon részét, amely kimondja, hogy a „megadott értékek” a „műszaki dokumentációban […] megadott értékek[nek]” felelnek meg; és iii. a IX. melléklet 2. pontjának b) alpontját;

—

semmisítse meg a IX. melléklet „Ellenőrzési tűréshatárok” című 9. táblázatának azon részét, amely a VI. mellékletben szereplő, az V. mellékletben azonban fel nem sorolt paramétereket tartalmaz, mégpedig: „EW, full, EW,½, EW,1/4, EWD, full, EWD,½” és „WW, full, WW,½ WW,1/4, WWD, full, WWD,½”;

—

a Bizottságot kötelezze az eljárás költségeinek viselésére.

1.

Az első, arra alapított jogalap, hogy a megtámadott jogi aktus sérti a keretrendelet (2) 3., 12. és 16. cikkét, valamint a Bizottság túllépett a hatáskörén azáltal, hogy következetlen követelményeket írt elő a szállítók által a termékadatbázisba feltöltendő műszaki dokumentáció, és a piacfelügyeleti hatóságok által lefolytatható ellenőrzések tekintetében.

2.

A második, arra alapított jogalap, hogy a megtámadott jogi aktus sérti a jogbiztonság elvét és az egyenlő bánásmód elvét, mivel nem állít fel világos és egyértelmű szabályozási keretet, ezáltal pedig a szállítók nem tudják meghatározni, hogy a műszaki dokumentációban milyen paramétereket kell megadniuk, és hogy az adatok pontosságának megállapítására milyen ellenőrzési eljárás alkalmazandó.

—

semmisítse meg a megtámadott jogi aktus alábbi részeit: i. az I. mellékletnek a „megadott érték” fogalmát meghatározó 42. pontját; ii. a IX. melléklet második bekezdése 2. pontja a) alpontjának azon részét, amely kimondja, hogy a „megadott értékek” a „műszaki dokumentációban […] megadott értékek[nek]” felelnek meg; és iii. a IX. melléklet második bekezdése 2. pontjának b) alpontját;

—

semmisítse meg a IX. melléklet „Ellenőrzési tűrések” című 9. táblázatának azon részét, amely a VI. mellékletben szereplő, az V. mellékletben azonban fel nem sorolt paramétereket tartalmaz, mégpedig: „Teljes hálózati hatékonyság ηTM”, „Fényáram-stabilitási tényező (fluoreszkáló és nagy intenzitású kisülő fényforrások esetében)”, „Élettartam-tényező (fluoreszkáló és nagy intenzitású kisülő fényforrások esetében)” és „Telítettségi tisztaság”;

—

a Bizottságot kötelezze az eljárás költségeinek viselésére.

1.

Az első, arra alapított jogalap, hogy a megtámadott jogi aktus sérti a keretrendelet (2) 3., 12. és 16. cikkét, valamint a Bizottság túllépett a hatáskörén azáltal, hogy következetlen követelményeket írt elő a szállítók által a termékadatbázisba feltöltendő műszaki dokumentáció, és a piacfelügyeleti hatóságok által lefolytatható ellenőrzések tekintetében.

2.

A második, arra alapított jogalap, hogy a megtámadott jogi aktus sérti a jogbiztonság elvét és az egyenlő bánásmód elvét, mivel nem állít fel világos és egyértelmű szabályozási keretet, ezáltal pedig a szállítók nem tudják meghatározni, hogy a műszaki dokumentációban milyen paramétereket kell megadniuk, és hogy az adatok pontosságának megállapítására milyen ellenőrzési eljárás alkalmazandó.

—

semmisítse meg a megtámadott jogi aktus alábbi részeit: i. a IX. melléklet harmadik bekezdése 2. pontja a) alpontjának azon részét, amely kimondja, hogy a „megadott értékek” a „műszaki dokumentációban […] megadott értékek[nek]” felelnek meg; és ii. a IX. melléklet harmadik bekezdése 2. pontjának b) alpontját;

—

semmisítse meg a IX. melléklet „A mért paraméterekre vonatkozó ellenőrzési tűrések” című 8. táblázatának azon részét, amely a VI. mellékletben szereplő, az V. mellékletben azonban fel nem sorolt paramétereket tartalmaz, mégpedig: „E16, E32” and „Eaux”;

—

a Bizottságot kötelezze az eljárás költségeinek viselésére.

1.

Az első, arra alapított jogalap, hogy a megtámadott jogi aktus sérti a keretrendelet (2) 3., 12. és 16. cikkét, valamint a Bizottság túllépett a hatáskörén azáltal, hogy következetlen követelményeket írt elő a szállítók által a termékadatbázisba feltöltendő műszaki dokumentáció, és a piacfelügyeleti hatóságok által lefolytatható ellenőrzések tekintetében.

2.

A második, arra alapított jogalap, hogy a megtámadott jogi aktus sérti a jogbiztonság elvét és az egyenlő bánásmód elvét, mivel nem állít fel világos és egyértelmű szabályozási keretet, ezáltal pedig a szállítók nem tudják meghatározni, hogy a műszaki dokumentációban milyen paramétereket kell megadniuk, és hogy az adatok pontosságának megállapítására milyen ellenőrzési eljárás alkalmazandó.

—

semmisítse meg a megtámadott jogi aktus alábbi részeit: i. a VI. melléklet 1. pontja b) alpontjának azon részét, amely kimondja, hogy „a IX. mellékletben meghatározott ellenőrzési eljárás céljára ezek az értékek tekintendők megadott értékeknek”; ii. a IX. melléklet harmadik bekezdése 2. pontja a) alpontjának azon részét, amely kimondja, hogy a „megadott értékek” a „műszaki dokumentációban […] megadott értékek[nek]” felelnek meg; és iii. a IX. melléklet harmadik bekezdése 2. pontjának b) alpontját;

—

a Bizottságot kötelezze az eljárás költségeinek viselésére.

1.

Az első, arra alapított jogalap, hogy a megtámadott jogi aktus sérti a keretrendelet (2) 3., 12. és 16. cikkét, valamint a Bizottság túllépett a hatáskörén azáltal, hogy következetlen követelményeket írt elő a szállítók által a termékadatbázisba feltöltendő műszaki dokumentáció, és a piacfelügyeleti hatóságok által lefolytatható ellenőrzések tekintetében.

2.

A második, arra alapított jogalap, hogy a megtámadott jogi aktus sérti a jogbiztonság elvét és az egyenlő bánásmód elvét, mivel nem állít fel világos és egyértelmű szabályozási keretet, ezáltal pedig a szállítók nem tudják meghatározni, hogy a műszaki dokumentációban milyen paramétereket kell megadniuk, és hogy az adatok pontosságának megállapítására milyen ellenőrzési eljárás alkalmazandó.

—

semmisítse meg a Kínai Népköztársaságból származó asztali és konyhai kerámiaáruk behozatalára vonatkozó végleges dömpingellenes vámnak az (EU) 2016/1036 európai parlamenti és tanácsi rendelet 11. cikkének (2) bekezdése szerinti hatályvesztési felülvizsgálatot követő kivetéséről szóló (EU) 2019/1198 végrehajtási rendelet módosításáról szóló, 2019. november 28-i (EU) 2019/2131 bizottsági végrehajtási rendeletet;

—

az Európai Bizottságot kötelezze a felperes költségeinek viselésére.

1.

Az első jogalap keretében a felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság megsértette az Európai Unióban tagsággal nem rendelkező országokból érkező dömpingelt behozatallal szembeni védelemről szóló, 2016. június 8-i (EU) 2016/1036 európai parlamenti és tanácsi rendelet (továbbiakban: alaprendelet) 13. cikkének az 5. cikkének (10) és (11) bekezdésével összefüggésben értelmezett (3) bekezdését, a WTO dömpingellenes egyezményének 6.1, 6.2 és 12.1 cikkét, a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét, valamint a bizalomvédelem elvét azáltal, hogy a felperest nem vette fel a dömpingellenes intézkedések kijátszására vonatkozó vizsgálatot megindító rendeletben foglalt, a vizsgálat által érintett exportőrök kimerítő listájára, de ezt követően kiterjesztette a vizsgálatot a felperesre is.

2.

A második jogalap keretében a felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottságnak nem volt jogalapja arra, hogy a felperest felvegye a megtámadott rendeletbe, mivel az alaprendelet 13. cikkének (3) bekezdése nem terjed ki a kijátszás puszta kockázatán alapuló kijátszásellenes intézkedések előírására, és ezenkívül megköveteli valamennyi érintett behozatal előzetes nyilvántartásba vételét. Ezenfelül a Bizottság érvelése logikailag téves, nincs alátámasztva, alapvető bizonyítékokat figyelmen kívül hagy, és ezáltal nyilvánvaló értékelési hibát tartalmaz.

3.

A harmadik jogalap keretében a felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság megsértette a felperes védelemhez való jogát és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét azzal, hogy a végleges határozatát két olyan új ténybeli elemre alapította, amelyekről a felperesnek a felülvizsgálat során nem volt alkalma nyilatkozni.