Jogi háttér

A nemzetközi jog

Az uniós jog

A 2008/115 irányelv

A 2013/32 irányelv

A 2013/33 irányelv

A magyar jog

Az Alaptörvény

A menedékjogról szóló törvény

Az államhatárról szóló 2007. évi LXXXIX. törvény

A harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény

Az alapeljárások és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

A C‑924/19. PPU. sz. ügy

A C‑925/19. PPU. sz. ügy

A sürgősségi eljárásról

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről

Az ötödik kérdésről

Az első kérdésről

A második kérdésről

Az elfogadhatóságról

Érdemben

A harmadik és a negyedik kérdésről

Előzetes észrevételek

Az őrizet fennállásáról

– Az őrizet fogalmáról

– Az alapeljárásban szóban forgó őrizet körülményeiről

Az őrizetnek a 2013/32 irányelvben és a 2013/33 irányelvben előírt körülményeiről

– A 2013/32 irányelv 43. cikkéről

– A 2013/33 irányelv 8. és 9. cikkéről

Az őrizet 2008/115 irányelvben előírt körülményeiről

A jogellenes őrizet következményeiről

A költségekről

–

FNZ és FMS képviseletében Kovács T., Pohárnok B. és G. Matevžič ügyvédek,

–

SA és ifjabb SA képviseletében Pohárnok B. és G. Matevžič ügyvédek,

–

a magyar kormány képviseletében Fehér M. Z. és Tátrai M. M., meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében C. Cattabriga, M. Condou‑Durande, Teleki Z., Tokár A. és J. Tomkin, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek az alábbiak értelmezésére vonatkoznak:

2

Ezeket a kérelmeket egyfelől az FMS és FNZ, valamint az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság Dél‑alföldi Regionális Igazgatóság (Magyarország, a továbbiakban: elsőfokú idegenrendészeti hatóság; korábbi nevén: Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal Dél‑alföldi Regionális Igazgatósága [Magyarország]) és az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság (Magyarország, a továbbiakban: menekültügyi hatóság, korábbi nevén: Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal [Magyarország]) (C‑924/19. PPU. sz. ügy), másfelől az SA és ifjabb SA, valamint az elsőfokú idegenrendészeti hatóság és a menekültügyi hatóság (C‑925/19. PPU. sz. ügy) között e hatóságoknak az FMS és FNZ, valamint SA és ifjabb SA menedékjog iránti kérelmét elfogadhatatlanként elutasító, és – egyéves időtartamra szóló beutazási és tartózkodási tilalom mellett – kitoloncolásukat elrendelő határozatai nyomán folyamatban lévő jogviták keretében terjesztették elő.

3

2020. április 1‑je óta ez a két jogvita a Szegedi Törvényszék (Magyarország) hatáskörébe tartozik, amint arról ez a bíróság a Bíróságot anélkül tájékoztatta, hogy visszavonta volna a Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (Magyarország) által előterjesztett kérdéseket.

4

A 2007. november 8‑i tanácsi határozat (HL 2007. L 334., 45. o.) mellékletében szereplő, az Európai Közösség és a Szerb Köztársaság között létrejött, az engedély nélkül tartózkodó személyek visszafogadásáról szóló megállapodás (a továbbiakban: az Unió és Szerbia közötti visszafogadási megállapodás) „Harmadik országbeli állampolgárok és hontalanok visszafogadása” címet viselő 3. cikke a következőket írja elő:

„(1)   Valamely tagállam megkeresésére és minden további, az e megállapodásban előírtaktól eltérő formalitások nélkül Szerbia visszafogad minden olyan, harmadik ország állampolgárságával rendelkező vagy hontalan személyt, aki a megkereső tagállam területére való belépésre vagy tartózkodásra vonatkozó hatályos jogszabályi feltételeknek nem, illetve már nem felel meg, feltéve hogy bizonyított vagy – meggyőző bizonyíték alapján – megalapozottan vélelmezhető, hogy az ilyen személyek:

[…]”

5

A 2008/115 irányelv (6), (13), (16), (17) és (24) preambulumbekezdése a következőket mondja ki:

[…]

[…]

[…]

6

Ezen irányelv 3. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Ezen irányelv alkalmazásában a következő fogalommeghatározások érvényesek:

[…]

[…]”.

7

Az említett irányelv 5. cikke a következőket írja elő:

„Az irányelv végrehajtása során a tagállamok megfelelő figyelmet fordítanak:

és tiszteletben tartják a visszaküldés tilalmának elvét.”

8

Ugyanezen irányelv 8. cikke a következőket mondja ki:

„(1)   Amennyiben nem került sor a 7. cikk (4) bekezdésének megfelelően önkéntes távozásra vonatkozó határidő megállapítására, vagy a visszatérési kötelezettséget az érintettek nem teljesítették a 7. cikk alapján önkéntes távozásra megadott határidőn belül, a tagállamok minden szükséges intézkedést meghoznak a kiutasítási határozat végrehajtásához.

[…]

(3)   A tagállamok a kitoloncolás végrehajtására külön közigazgatási vagy bírósági határozatot vagy intézkedést rendelhetnek el.

[…]”

9

A 2008/115 irányelv 9. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„A tagállamok elhalasztják a kitoloncolást:

[…]”.

10

Ezen irányelv 12. cikkének (1) bekezdése a következőket írja elő:

„A kiutasítási határozatok, és – amennyiben elrendelik – a beutazási tilalomról és a kitoloncolásról szóló határozatok meghozatalára írásban, a tényállás ismertetésével és jogi indokolással, valamint a rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségek feltüntetésével kerül sor.”

11

Az említett irányelv „Jogorvoslatok” címet viselő 13. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Az érintett harmadik országbeli állampolgár számára biztosítani kell a hatékony jogorvoslathoz való jogot, hogy illetékes bíróság vagy közigazgatósági hatóság, vagy pártatlan és a függetlenség biztosítékával rendelkező tagokból álló illetékes szerv előtt fellebbezéssel élhessen a kiutasításhoz kapcsolódó, a 12. cikk (1) bekezdésében említett határozatok ellen, vagy kérhesse azok felülvizsgálatát.

(2)   Az (1) bekezdésben említett hatóságnak vagy szervnek hatáskörében áll felülvizsgálni a kiutasításhoz kapcsolódó, a 12. cikk (1) bekezdésében említett határozatokat, beleértve a határozatok végrehajtásának ideiglenes felfüggesztését, kivéve, ha a nemzeti jog értelmében az ideiglenes felfüggesztés már érvényben van.

(3)   Az érintett harmadik országbeli állampolgár számára biztosítani kell a jogi tanácsadás, a jogi képviselet, és szükség esetén a nyelvi segítség igénybevételének lehetőségét.

(4)   A jogi segítségnyújtásra vonatkozó nemzeti jogszabályokkal vagy szabályokkal összhangban, a tagállamoknak kérésre térítésmentesen biztosítaniuk kell a szükséges jogi segítséget és/vagy képviseletet, és rendelkezhetnek úgy, hogy az ingyenes jogi segítségnyújtást és/vagy képviseletet a [menekültstátusz megadására és visszavonására vonatkozó tagállami eljárások minimumszabályairól szóló, 2005. december 1‑jei] 2005/85/EK [tanácsi] irányelv [HL 2005. L 326., 13. o.; helyesbítés: HL 2006. L 236., 35. o.] 15. cikk (3)–(6) bekezdésében foglalt feltételekhez kötik.”

12

A 2008/115 irányelv „Őrizet” címet viselő 15. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A tagállamok – kivéve, ha a konkrét esetben más elégséges, de kevésbé kényszerítő intézkedés is hatékonyan alkalmazható – kizárólag a kiutasítás előkészítése és/vagy a kitoloncolás végrehajtása céljából őrizetben tarthatják a kitoloncolási eljárás [helyesen: kiutasítási eljárás] alatt álló harmadik országbeli állampolgárt, különösen, ha:

Az őrizetnek a lehető legrövidebbnek kell lennie, és csak addig tartható fenn, amíg a kitoloncolási intézkedések folynak, és kellő körültekintéssel végrehajtásra kerülnek.

(2)   Az őrizetet közigazgatási vagy igazságügyi hatóságok rendelik el.

Az őrizetet írásban kell elrendelni, a tényállás ismertetésével és jogi indokolással ellátva.

Amennyiben az őrizetet közigazgatási hatóságok rendelték el, a tagállamok:

Az érintett harmadik országbeli állampolgárt haladéktalanul szabadon kell bocsátani, ha az őrizetben tartás [helyesen: őrizet] nem jogszerű.

(3)   Az őrizetben tartást [helyesen: őrizetet] minden esetben észszerű időközönként, akár az érintett harmadik országbeli állampolgár kérésére, akár hivatalból felül kell vizsgálni. Meghosszabbított őrizet esetében a felülvizsgálatokat igazságügyi hatóság felügyelete alatt kell elvégezni.

(4)   Amennyiben a kitoloncolásra jogi vagy egyéb megfontolások következtében már nem látszik észszerű lehetőség, vagy az (1) bekezdésben megállapított feltételek már nem állnak fenn, az őrizet indokoltsága megszűnik, és az érintett személyt haladéktalanul szabadon kell bocsátani.

(5)   Az őrizetet mindaddig fenn kell tartani, ameddig az (1) bekezdésben megállapított feltételek fennállnak, és az őrizet a kitoloncolás biztosításához szükséges. Valamennyi tagállam korlátozott, hat hónapot nem meghaladó őrizetben tartási időszakot határoz meg.

(6)   A tagállamok a (5) bekezdésben említett időszakot kizárólag korlátozott, további tizenkét hónapot nem meghaladó időszakkal hosszabbíthatják meg a nemzeti jogszabályoknak megfelelően, azokban az esetekben, ha a kiutasítás végrehajtása minden észszerű erőfeszítésük ellenére várhatóan tovább tart:

13

Ugyanezen irányelv „Az őrizet körülményei” címet viselő 16. cikkének szövege a következő:

„(1)   Az őrizetet általában erre szolgáló különleges idegenrendészeti fogdákban kell végrehajtani. Amennyiben egy tagállam nem tud különleges idegenrendészeti fogdákban helyet biztosítani, és kénytelen büntetés‑végrehajtási intézetben való elhelyezéshez folyamodni, az őrizet alatt álló harmadik országbeli állampolgárokat a többi fogva tartottól elkülönítve kell tartani.

(2)   Az őrizet alatt álló harmadik országbeli állampolgároknak – kérésükre – biztosítani kell, hogy megfelelő időn belül kapcsolatba léphessenek a jogi képviselőjükkel, családtagjaikkal és az illetékes konzuli hatóságokkal.

(3)   Külön figyelmet kell fordítani a kiszolgáltatott személyek helyzetére. A sürgősségi ellátást és a betegségek alapvető kezelését biztosítani kell.

(4)   Az érintett és illetékes nemzeti, nemzetközi és nem kormányzati szervezetek és testületek részére lehetőséget kell biztosítani az (1) bekezdésben említett idegenrendészeti fogdák meglátogatására, amennyiben ezeket ezzel a fejezettel összhangban harmadik országbeli állampolgárok őrizetben tartására használják. Az ilyen látogatások engedélyezés tárgyát képezhetik.

(5)   Az őrizetben tartott harmadik országbeli állampolgárokat rendszeresen el kell látni információval, amely ismerteti az intézményben alkalmazott szabályokat, és meghatározza az érintettek jogait és kötelezettségeit. Ebbe beletartozik az őrizetben lévők nemzeti jog szerinti feljogosítása a (4) bekezdésben említett szervezetekkel és testületekkel való kapcsolattartásra.”

14

A 2013/32 irányelv (34) és (38) preambulumbekezdése a következőket mondja ki:

[…]

15

Ezen irányelv 2. cikke a következőket írja elő:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

[…]

[…]

[…]

16

A 2013/32 irányelvnek „Az eljáráshoz való hozzáférés” címet viselő 6. cikke a következőket írja elő:

„(1)   Ha bárki nemzetközi védelemért folyamodik valamely, a nemzeti jog alapján az ilyen kérelmek nyilvántartásba vételére hatáskörrel rendelkező hatósághoz, a nyilvántartásba vételre a kérelmezést követő három munkanapon belül sor kell, hogy kerüljön.

Ha olyan egyéb hatósághoz folyamodnak nemzetközi védelemért, amelyhez feltehetően ilyen kérelmek érkeznek, de a nemzeti jog alapján nincs hatásköre a nyilvántartásba vételre, a tagállamok biztosítják, hogy a nyilvántartásba vételre a kérelmezést követő hat munkanapon belül sor kerüljön.

A tagállamok gondoskodnak arról, hogy a fentebb említett egyéb hatóságok, amelyekhez feltehetően nemzetközi védelem iránti kérelmekkel fordulnak – mint például a rendőrség, a határőrség, a bevándorlási hivatal és a fogdák személyzete – a megfelelő információk birtokában legyenek, és személyzetük részesüljön a feladatai ellátásához szükséges szintű képzésben, valamint utasítást kapjon arra, hogy tájékoztassa a kérelmezőket arról, hogy hová és hogyan kell benyújtani a nemzetközi védelem iránti kérelmet.

(2)   A tagállamok biztosítják, hogy a nemzetközi védelemért folyamodó személyeknek ténylegesen lehetőségük legyen arra, hogy kérelmüket mielőbb benyújtsák. Ha a kérelmező nem saját maga nyújtja be a kérelmet, a tagállamok ennek megfelelően alkalmazhatják a 28. cikket.

(3)   A (2) bekezdés sérelme nélkül a tagállamok előírhatják, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmek személyesen és/vagy valamely kijelölt helyen kerüljenek benyújtásra.

(4)   A (3) bekezdés sérelme nélkül a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtottnak tekintendő, amint a kérelmező által benyújtott kérelem vagy amennyiben a nemzeti jog így rendelkezik, egy hivatalos jelentés beérkezett az érintett tagállam illetékes hatóságához.

(5)   Amennyiben nagyszámú harmadik országbeli állampolgár vagy hontalan személy egyidejűleg kérelmez nemzetközi védelmet, és ez a gyakorlatban nagyon megnehezíti az (1) bekezdésben megállapított határidő tiszteletben tartását, a tagállamok rendelkezhetnek arról, hogy e határidőt 10 munkanapra meghosszabbítják.”

17

Ezen irányelvnek az „Őrizet” címet viselő 26. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A tagállamok senkit sem tarthatnak őrizetben kizárólag azon az alapon, hogy az érintett nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújtott be. Az őrizetben tartás okainak és feltételeinek, valamint az őrizetben tartott kérelmezők számára biztosított garanciáknak összhangban kell lenniük a [2013/33] irányelvvel.

(2)   Egy kérelmező őrizetben tartása esetén a tagállamok – a [2013/33] irányelvvel összhangban – biztosítják a gyors bírósági felülvizsgálat lehetőségét.”

18

Ugyanezen irányelvnek az „Elfogadhatatlan kérelmek” címet viselő 33. cikke értelmében:

„(1)   Azokon az eseteken túlmenően, amikor nem kerül sor egy kérelemnek [az egy harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításáról szóló, 2013. június 26‑i] 604/2013/EU [európai parlamenti és tanácsi] rendelettel [HL 2013. L 180., 31. o.; helyesbítés: HL 2018. L 33., 6. o.] összhangban történő megvizsgálására, a tagállamok akkor sem kötelesek megvizsgálni, hogy a kérelmező a [2011/95] irányelv értelmében nemzetközi védelemre jogosultnak minősülhet‑e, ha egy kérelem e cikk értelmében elfogadhatatlannak minősül.

(2)   A tagállamok e cikk értelmében csak akkor minősíthetik elfogadhatatlannak a nemzetközi védelem iránti kérelmet, ha:

19

A 2013/32 irányelv „Az első menedék országának elve” című 35. cikkének szövege a következő:

„Egy adott kérelmező esetében egy ország akkor tekinthető az első menedékjogot nyújtó országnak, ha:

feltéve, hogy ez az ország őt visszafogadja.

Az első menedék országa elvének egy adott kérelmező különleges körülményei tekintetében való alkalmazása során a tagállamok figyelembe vehetik a 38. cikk (1) bekezdésében foglaltakat. A kérelmezőnek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy megtámadja az első menedék országa elvének az ő különleges körülményei tekintetében való alkalmazását.”

20

Ugyanezen irányelvnek „A biztonságos harmadik ország elve” címet viselő 38. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A tagállamok csak akkor alkalmazhatják a biztonságos harmadik ország elvét, ha az illetékes hatóságok meggyőződtek arról, hogy a nemzetközi védelmet kérelmező személy az érintett harmadik országban az alábbi elvekkel összhangban levő bánásmódban részesül:

(2)   A biztonságos harmadik ország elve a nemzeti jog rendelkezéseinek függvényében alkalmazható, amelyek magukban foglalják:

[…]

(4)   Amennyiben a harmadik ország a kérelmező számára nem engedélyezi a területére való belépést, a tagállamoknak a II. fejezetben leírt alapelvekkel és garanciákkal összhangban biztosítaniuk kell számára az eljárás megindításának lehetőségét.

[…]”

21

A 2013/32 irányelv „Ismételt kérelem” címet viselő 40. cikkének szövege a következő:

„(1)   Ha egy tagállamban egy személy nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújtott be, és ezt követően ugyanabban a tagállamban további előterjesztéseket vagy ismételt kérelmet nyújt be, a tagállam ezeket a további előterjesztéseket vagy az ismételt kérelem elemeit a korábbi kérelem elbírálásának vagy a felülvizsgálat, illetve fellebbezés alatt álló határozat elbírálásának keretei között bírálja el, amennyiben a hatáskörrel rendelkező hatóságok e keretek között számításba vehetik és mérlegelhetik a további előterjesztések vagy ismételt kérelem valamennyi elemét.

(2)   A nemzetközi védelem iránti kérelemnek a 33. cikk (2) bekezdésének d) pontja alapján történő elfogadhatóságát megállapító határozat meghozatal[a] céljából az ismételt nemzetközi védelem iránti kérelmet mindenekelőtt előzetes elfogadhatósági vizsgálatnak kell alávetni a tekintetben, hogy felmerültek‑e, vagy a kérelmező előadott‑e olyan, a vizsgálattal kapcsolatos új körülményeket vagy tényeket, amelyek alapján a kérelmező a [2011/95] irányelv értelmében nemzetközi védelemre jogosultnak minősül.

(3)   Amennyiben a (2) bekezdésben említett előzetes elfogadhatósági vizsgálat megállapítja, hogy olyan új körülmények vagy tények merültek fel, vagy a kérelmező olyan új körülményeket vagy tényeket adott elő, amelyek jelentősen növelik annak valószínűségét, hogy a [2011/95] irányelv értelmében a kérelmező nemzetközi védelemre jogosult személynek minősül, a kérelmet a II. fejezettel összhangban tovább kell vizsgálni. A tagállamok az ismételt kérelem további vizsgálatának más okait is meghatározhatják.

(4)   A tagállam rendelkezhet úgy, hogy csak azokban az esetekben vizsgálja tovább a kérelmet, ha az érintett kérelmező rajta kívül álló ok miatt az előző eljárásban nem volt képes az e cikk (2) és (3) bekezdésében meghatározott helyzeteket kihasználni, különösen a 46. cikk alapján a hatékony jogorvoslathoz fűződő jogának gyakorlása útján.

(5)   Amennyiben az ismételt kérelmet e cikk értelmében nem vizsgálják tovább, a 33. cikk (2) bekezdésének d) pontjával összhangban elfogadhatatlannak minősül.

(6)   Az e cikkben említett eljárás akkor is alkalmazható, ha:

A fenti esetekben a (2) bekezdésben említett előzetes elfogadhatósági vizsgálat során meg kell vizsgálni, hogy vannak‑e olyan, az eltartott vagy a nem házas kiskorú helyzetével kapcsolatos tények, amelyek indokolják a külön kérelem benyújtását.

(7)   Amennyiben egy, a [604/2013] rendelet szerinti átadási határozat hatálya alá tartozó személy az átadó tagállamban további előterjesztéseket vagy ismételt kérelmet nyújt be, ezen előterjesztéseket vagy ismételt kérelmeket az említett rendelet szerinti felelős tagállam vizsgálja meg ezen irányelvvel összhangban.”

22

A 2013/32 irányelv „A határon folytatott eljárások” című 43. cikkének szövege a következő:

„(1)   A tagállamok a II. fejezet alapelveivel és garanciáival összhangban eljárásokat állapíthatnak meg annak érdekében, hogy a tagállam határán vagy tranzitzónáiban döntést hozhassanak:

(2)   A tagállamok biztosítják, hogy az (1) bekezdésben meghatározott eljárás keretei között a döntéshozatalra észszerű időn belül kerül sor. Ha a döntés négy héten belül nem születik meg, a kérelmező részére az országba való belépést engedélyezni kell annak érdekében, hogy kérelmét ezen irányelv egyéb rendelkezéseivel összhangban bírálhassák el.

(3)   Nagyszámú harmadik országbeli állampolgár vagy hontalan személy érkezése esetén, akik nemzetközi védelem iránti kérelmüket a tagállam határán vagy tranzitzónájában nyújtják be, és amely a gyakorlatban lehetetlenné teszi az (1) bekezdés rendelkezéseinek alkalmazását, ezek az eljárások abban az esetben is alkalmazhatók, ha és ameddig e harmadik országbeli állampolgárok vagy hontalan személyek rendes elhelyezésére a határ vagy a tranzitzóna közelében kerül sor.”

23

A 2013/33 irányelv (17) preambulumbekezdése kimondja:

„Az őrizetnek az ezen irányelvben meghatározott okai nem érintik az őrizet egyéb olyan okait – ideértve a büntetőeljárás keretében történő őrizetben tartás okait –, amelyek a nemzeti jog szerint a harmadik országbeli állampolgár vagy a hontalan személy nemzetközi védelem iránti kérelmétől függetlenül alkalmazandók.”

24

Ezen irányelv 2. cikke a következőket írja elő:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

[…]

[…]

[…]”

25

Az említett irányelvnek a „Tartózkodási hely és mozgásszabadság” címet viselő 7. cikke értelmében:

„(1)   A kérelmezők a fogadó tagállam területén vagy az e tagállam által számukra kijelölt területen belül szabadon mozoghatnak. A kijelölt terület nem érintheti a magánélet elidegeníthetetlen terét, és kellő lehetőséget kell teremtenie az irányelvben biztosított valamennyi kedvezményhez való hozzáférésre.

(2)   A tagállamok közérdekből, közrendi megfontolásokból, illetve szükség esetén nemzetközi védelem iránti kérelme gyors feldolgozása és hatékony ellenőrzése céljából dönthetnek a kérelmező tartózkodási helyéről.

(3)   A tagállamok a befogadás anyagi feltételeinek biztosítását függővé tehetik attól, hogy a kérelmezők tényleges tartózkodási helye a tagállam által meghatározandó helyen legyen. Ezt a döntést, amely általános jellegű is lehet, egyedileg, a nemzeti jog előírásai szerint hozzák meg.

(4)   A tagállamok lehetőséget nyújtanak arra, hogy a kérelmezőknek ideiglenesen engedélyezzék a (2) és (3) bekezdésben említett tartózkodási helyük és/vagy az (1) bekezdésben említett kijelölt terület elhagyását. A döntéseket egyedileg, tárgyilagosan és elfogulatlanul, elutasítás esetén indoklás kíséretében kell meghozni.

A kérelmező nem köteles engedélyt beszerezni a hatóságok vagy bíróság felkereséséhez, ha megjelenésére szükség van.

(5)   A tagállamok megkövetelik a kérelmezőktől, hogy tájékoztassák az illetékes hatóságokat mindenkori lakcímükről, és minden címváltozást azonnal bejelentsenek a hatóságoknak.”

26

Ugyanezen irányelv „Őrizet” címet viselő 8. cikkének szövege a következő:

„(1)   A tagállamok senkit sem tarthatnak őrizetben kizárólag azon az alapon, hogy az érintett a [2013/32 irányelvnek] megfelelően kérelmet nyújtott be.

(2)   Amennyiben szükségesnek bizonyul, valamint az egyes esetek egyéni értékelése alapján a tagállamok őrizetbe vehetik a kérelmezőt, amennyiben kevésbé kényszerítő jellegű alternatív intézkedések alkalmazása nem lenne hatékony.

(3)   A kérelmezőt csak akkor lehet őrizetbe venni, ha:

Az őrizetben tartás okait a nemzeti jog állapítja meg.

(4)   A tagállamok nemzeti jogukban biztosítják az őrizet alternatíváival – úgymint a hatóságoknál való rendszeres jelentkezéssel, pénzügyi garancia [helyesen: pénzügyi biztosíték] letétbe helyezésével vagy egy kijelölt helyen való tartózkodásra vonatkozó kötelezettséggel – kapcsolatos szabályok megállapítását.”

27

A 2013/33 irányelvnek a „Biztosítékok az őrizetben tartott kérelmezők számára” címet viselő 9. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A kérelmezőt a lehető legrövidebb időre és kizárólag a 8. cikk (3) bekezdésében meghatározott okok fennállásának idejére lehet őrizetbe venni és ott tartani.

A 8. cikk (3) bekezdésében meghatározott őrizetben tartási okokat érintő közigazgatási eljárásokat kellő gondossággal kell végrehajtani. A közigazgatási eljárásokban fellépő – a kérelmezőnek fel nem róható – késedelmek nem indokolják az őrizet meghosszabbítását.

(2)   Az őrizetet igazságügyi vagy közigazgatási hatóságok írásban rendelik el. Az őrizetbe vételt elrendelő intézkedésben fel kell tüntetni az őrizet alapjául szolgáló ténybeli és jogi indokokat.

(3)   Amennyiben az őrizetet közigazgatósági hatóságok rendelik el, a tagállamok gondoskodnak arról, hogy az őrizet jogszerűségének bírósági felülvizsgálatát hivatalból és/vagy a kérelmező kérésére mielőbb elvégezzék. A hivatalból indított felülvizsgálat esetében arról az őrizet kezdetétől számítva a lehető leghamarabb döntést kell hozni. A kérelmező kérésére indított felülvizsgálat esetében pedig arról a megfelelő eljárások elindítását követően kell a lehető leghamarabb döntést hozni. E célból a tagállamok nemzeti jogukban meghatározzák azt az időtartamot, amelyen belül a hivatalból indított felülvizsgálatot és/vagy a kérelmező kérésére indított felülvizsgálatot le kell folytatni.

Amennyiben a bírósági felülvizsgálat az őrizetet jogszerűtlennek [helyesen: jogellenesnek] minősíti, a kérelmezőt haladéktalanul szabadon kell engedni.

(4)   Az őrizetbe vett kérelmezőket haladéktalanul és írásban – olyan nyelven, amelyet megértenek vagy észszerűen feltételezhető, hogy megértenek – tájékoztatni kell az őrizetbe vétel indokairól, valamint az őrizetbe vételt elrendelő intézkedés megtámadására vonatkozóan a nemzeti jogban meghatározott eljárásokról, továbbá az ingyenes jogi segítségnyújtás és képviselet kérelmezésének lehetőségéről.

(5)   Az őrizetet megfelelő időközönként igazságügyi hatóság vizsgálja felül hivatalból és/vagy az érintett kérelmező kérésére, különösen amennyiben az őrizet időtartamát meghosszabbítják, vagy jogszerűségét érintő körülmények merülnek fel, vagy ilyen információk válnak elérhetővé [helyesen: vagy olyan releváns körülmények vagy új információk merülnek fel, amelyek hatással vannak az őrizetbe vétel jogszerűségére].

(6)   Az őrizetbe vételt elrendelő intézkedés e cikk (3) bekezdésében előírt, igazságügyi hatóság általi felülvizsgálata esetén a tagállamok biztosítják, hogy a kérelmezők ingyenes jogi segítségnyújtást és képviseletet vehessenek igénybe. Ez magában foglalja legalább az előírt eljárási iratok összeállítását, valamint a kérelmezőnek az igazságügyi hatóságok előtti meghallgatáson való képviseletét.

Az ingyenes jogi segítségnyújtást és képviseletet a nemzeti jog alapján elfogadott vagy engedélyezett, megfelelően képzett olyan személyeknek kell biztosítaniuk, akiknek érdekei nem állnak, illetve nem állhatnak összeütközésben a kérelmezők érdekeivel.

(7)   A tagállamok azt is előírhatják, hogy az ingyenes jogi segítségnyújtás és képviselet igénybevételére:

(8)   A tagállamok emellett:

(9)   A tagállamok megkövetelhetik a költségek részleges vagy teljes visszafizetését, amennyiben a kérelmező anyagi helyzete jelentősen javul, vagy amennyiben a kérelmező hamis információi alapján került sor a juttatás megállapítására.

(10)   A jogi segítségnyújtás és képviselet igénybevételére irányadó eljárásokat a nemzeti jog állapítja meg.”

28

Ezen irányelv „Az őrizet körülményei” címet viselő 10. cikkének (1) bekezdése a következőket írja elő:

„A kérelmezők őrizetben tartását főszabályként az e célra kialakított idegenrendészeti létesítményekben lehet foganatosítani. Amennyiben valamely tagállam nem tud e célra kialakított idegenrendészeti fogdában elhelyezést biztosítani, és a kérelmezőt kénytelen büntetés‑végrehajtási intézményben elhelyezni, az őrizetben tartott menedékkérőt el kell különíteni a szabadságvesztésüket töltő személyektől, és gondoskodni kell az őrizet ezen irányelvben előírt feltételeinek biztosításáról.

Az őrizetben tartott kérelmezőket általános szabályként el kell különíteni az olyan egyéb harmadik országbeli állampolgároktól, akik nem nyújtottak be nemzetközi védelem iránti kérelmet.

[…]”

29

Az említett irányelvnek „A befogadás anyagi feltételeire és az egészségügyi ellátásra vonatkozó általános szabályok” című 17. cikke értelmében:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a befogadás anyagi feltételei a nemzetközi védelem iránti kérelmük benyújtása időpontjában a kérelmezők rendelkezésére álljanak.

[…]

(3)   A tagállamok a befogadás valamennyi vagy egyes anyagi feltételeit és az egészségügyi ellátást ahhoz a feltételhez köthetik, hogy a kérelmezők ne rendelkezzenek kellő fedezettel az egészségi állapotuknak megfelelő és az alapszükségleteiket biztosító életszínvonal megteremtéséhez.

[…]”

30

A 2013/33 irányelvnek „[a] befogadás anyagi feltételeinek részletes szabályai[t]” tartalmazó 18. cikke az (1) bekezdésében a következőket írja elő:

„Amennyiben a szállást természetben biztosítják, annak az alábbi formák egyikében vagy azok kombinálásával kell történnie:

31

Ezen irányelv „Jogorvoslat” címet viselő 26. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok biztosítják, hogy az ezen irányelv szerinti ellátások nyújtásával, megvonásával vagy korlátozásával kapcsolatos határozatokkal, illetve a 7. cikk alapján hozott, a kérelmezőket egyénileg érintő határozatokkal szemben a nemzeti jogban előírt eljárások szerint jogorvoslattal élhessenek. Legalább a végső szakban – tény‑ és jogkérdésben – biztosítani kell az igazságügyi hatóság előtti fellebbezést vagy felülvizsgálatot.”

32

Az Alaptörvény XIV. cikke (4) bekezdésének szövege a következő:

„Magyarország – ha sem származási országuk, sem más ország nem nyújt védelmet – kérelemre menedékjogot biztosít azoknak a nem magyar állampolgároknak, akiket hazájukban vagy a szokásos tartózkodási helyük szerinti országban faji, nemzeti hovatartozásuk, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozásuk, vallási, illetve politikai meggyőződésük miatt üldöznek, vagy a közvetlen üldöztetéstől való félelmük megalapozott. Nem jogosult menedékjogra az a nem magyar állampolgár, aki Magyarország területére olyan országon keresztül érkezett, ahol üldöztetésnek vagy üldöztetés közvetlen veszélyének nem volt kitéve.”

33

A menedékjogról szóló 2007. évi LXXX. törvény (a Magyar Közlöny 2007. évi 83. száma, a továbbiakban: a menedékjogról szóló törvény) 5. §‑ának (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Az elismerését kérő jogosult

a) az e törvényben meghatározott feltételek szerint Magyarország területén való tartózkodásra, valamint Magyarország területén való tartózkodásra jogosító – külön jogszabályban meghatározott – engedélyre;

b) az e törvényben és külön jogszabályban meghatározott feltételek szerint ellátásra, támogatásra és szállásra;

c) az elismerés iránti kérelem benyújtásától számított kilenc hónapon belül a befogadó állomás területén, vagy a közfoglalkoztató által meghatározott munkahelyen, kilenc hónapot követően a külföldiekre vonatkozó általános szabályok szerint történő munkavégzésre. […]”

34

E törvény 6. §‑a (1) bekezdésének szövege a következő:

„Magyarország menekültként ismeri el azt a külföldit, akinek az esetében az Alaptörvény XIV. cikk (4) bekezdés első mondatában meghatározott feltételek fennállnak.”

35

A menedékjogról szóló törvény 12. §‑ának (1) bekezdése a következőket írja elő:

„Magyarország oltalmazottként kiegészítő védelemben részesíti azt a külföldit, aki nem felel meg a menekültkénti elismerés feltételeinek, de fennáll annak a veszélye, hogy származási országába történő visszatérése esetén őt súlyos sérelem érné, és nem tudja, vagy az e veszélytől való félelmében nem kívánja a származási országa védelmét igénybe venni.”

36

E törvény 45. §‑ának (1) bekezdése értelmében:

„A visszaküldés tilalma fennáll, ha az elismerését kérő származási országában faji, illetve vallási okok, nemzeti hovatartozása, meghatározott társadalmi csoporthoz tartozása, avagy politikai meggyőződése miatt üldöztetés veszélyének vagy az Alaptörvény XIV. cikk (3) bekezdésében meghatározott magatartásnak lenne kitéve, és nincs olyan biztonságos harmadik ország, amely befogadja.”

37

A menedékjogról szóló törvény 2018. július 1‑jétől hatályos változata 51. §‑a (2) bekezdésének f) pontja a menedékjog iránti kérelmek vonatkozásában egy új, a következőképpen meghatározott elfogadhatatlansági okot ír elő:

„[A] kérelmező olyan országon keresztül érkezett, ahol a 6. § (1) bekezdése szerinti üldözésnek vagy a 12. § (1) bekezdése szerinti súlyos sérelem veszélyének nincs kitéve, vagy ha abban az országban, amin keresztül Magyarországra érkezett, a megfelelő szintű védelem biztosított.”

38

E törvény 51/A. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„Amennyiben a biztonságos származási ország vagy a biztonságos harmadik ország a kérelmezőt nem veszi át, vagy nem veszi vissza, a menekültügyi hatóság döntését visszavonja, és az eljárást folytatja.”

39

A menedékjogról szóló törvény határon lefolytatott eljárást szabályozó 71/A. §‑ának (1)–(7) bekezdése a következőket írja elő:

„(1)   Ha a külföldi a kérelmét

a) Magyarország területére történő beléptetés előtt, vagy

b) Magyarország területének a személyek határátlépésére irányadó szabályok uniós kódexéről (Schengeni határellenőrzési kódex) szóló, 2016. március 9‑i (EU) 2016/399 európai parlamenti és tanácsi rendelet [HL 2016. L 77., 1. o.] […] 2. cikk 2. pontjának megfelelő külső határ szerinti határvonaltól, illetve a határjeltől számított 8 km‑es sávon belüli feltartóztatása után az államhatárról szóló [2007. évi LXXXIX.] törvényben meghatározott államhatár rendjének védelmét biztosító létesítmény kapuján való átvezetés után

a tranzitzónában nyújtja be, e fejezet rendelkezéseit az e §‑ban foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.

(2)   A kérelmezőt a határon lefolytatott eljárás során nem illetik meg az 5. § (1) bekezdés a) és c) pontjában foglalt jogosultságok.

(3)   A menekültügyi hatóság a kérelem elfogadhatóságáról soron kívül, de legkésőbb a kérelem benyújtásától számított 8 napon belül dönt. Az eljárás során hozott döntés közléséről a menekültügyi hatóság haladéktalanul gondoskodik.

(4)   Ha a kérelem benyújtásától számított 4 hét eltelt, a belépést az idegenrendészeti hatóság jogszabály alapján engedélyezi.

(5)   Ha a kérelem nem elfogadhatatlan, a belépést az idegenrendészeti hatóság jogszabály alapján engedélyezi.

(6)   Ha a kérelmező Magyarország területére történő belépésének engedélyezésére sor került, a menekültügyi hatóság az eljárást az általános szabályok szerint folytatja le.

(7)   A határon lefolytatott eljárás szabályai nem alkalmazhatók a különleges bánásmódot igénylő személyekkel szemben.

[…]”

40

A menedékjogról szóló törvény tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetre vonatkozó IX/A. fejezete tartalmazza többek között a törvény 80/I. §‑ának i) pontja, amely előírja e törvény 71/A. §‑a alkalmazásának mellőzését.

41

Az említett törvény ugyanezen fejezetében szerepel a 80/J. §, amely a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Menedékjog iránti kérelmet a menekültügyi hatóság előtt személyesen, kizárólag a tranzitzónában lehet benyújtani, kivéve, ha az elismerését kérő:

[…]

(4)   A tranzitzónában tartózkodó, elismerését kérőt az eljárás során nem illetik meg az 5. § (1) bekezdés a) és c) pontjában foglalt jogosultságok.

[…]”

42

Ugyanezen törvénynek az említett IX/A. fejezete tartalmazza a 80/K. §‑t, amely a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A kérelmet elfogadhatatlanság miatt elutasító döntéssel szemben előterjesztett vagy a gyorsított eljárásban hozott elutasító döntést három napon belül lehet megtámadni. A menekültügyi hatóság a keresetlevelet az ügy irataival és védiratával együtt három napon belül megküldi a bíróságnak.

(2)   A menekültügyi hatóság a rendelkezésre álló adatok alapján dönt, vagy az eljárást megszünteti, ha az elismerését kérő:

[…]

[…]

(4)   Az eljárást a (2) bekezdés alapján megszüntető végzés közigazgatási perben nem támadható meg.”

43

Az államhatárról szóló 2007. évi LXXXIX. törvény (a Magyar Közlöny 2007. évi 88. száma) tranzitzóna kialakítására vonatkozó szabályokra vonatkozó 15/A. §‑a a következőket írja elő:

„(1)   Az 5. § (1) bekezdés szerinti területen tranzitzóna alakítható ki, amely a menekültkénti vagy oltalmazottkénti elismerését kérő személyek […] átmeneti tartózkodására és a menekültügyi, idegenrendészeti eljárások lefolytatására, valamint az ezekhez szükséges létesítmények elhelyezésére szolgál.

(2)   A tranzitzónában tartózkodó, elismerést kérő személy Magyarországra történő beléptetésére akkor kerülhet sor,

(2a)   Tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetben a tranzitzónában tartózkodó, elismerést kérő személy Magyarországra történő beléptetésére a (2) bekezdés a) és b) pontja szerinti esetben kerülhet sor.

[…]

(4)   Az (1) bekezdésben foglaltakkal ellentétben tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetben tranzitzóna céljára az 5. § (1) bekezdésében megjelölt helytől eltérő helyen található létesítmény is kijelölhető.”

44

A harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi II. törvény (a Magyar Közlöny 2007. évi 1. száma; a továbbiakban: a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény) 47. §‑a (9) bekezdésének a) pontja értelmében:

„A beutazási és tartózkodási tilalmat az idegenrendészeti hatóság – hivatalból vagy kérelemre – visszavonhatja[,] ha […] a harmadik országbeli állampolgárral szemben a […] tilalom elrendelésére […] a menekültügyi hatóság által elrendelt kiutasítással együtt vagy azt követően került sor, és a harmadik országbeli állampolgár bizonyítani tudja, hogy a kiutasító határozatnak teljes mértékben eleget téve elhagyta az Európai Unió tagállamainak területét […].”

45

E törvénynek a kijelölt helyen való tartózkodás elrendelésére vonatkozó 62. §‑a a következőket írja elő:

„(1)   Az idegenrendészeti hatóság a harmadik országbeli állampolgár kijelölt helyen való tartózkodását rendelheti el, ha:

[…]

[…].

(3)   A kötelező tartózkodási helyet közösségi szálláson vagy befogadó állomáson lehet kijelölni, ha a harmadik országbeli állampolgár magát eltartani nem képes, megfelelő lakással, anyagi fedezettel vagy jövedelemmel, eltartásra köteles meghívóval, eltartásra kötelezhető hozzátartozóval nem rendelkezik.

(3a)   Tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetben kötelező tartózkodási helyet tranzitzónában is ki lehet jelölni.”

46

A harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény kitoloncolásra irányadó 65. §‑ának (3b) és (4) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(3b)   Amennyiben az idegenrendészeti hatóság a kiutasító döntésében a célországot az ügyfélnek felróható magatartása miatt módosítja, így különösen akkor, ha a harmadik országbeli állampolgár állampolgársága vonatkozásában valótlan tényeket közöl a hatósággal, vagy azt egyéb, a kiutasítás célországát befolyásoló tények indokolják, a módosító határozat vagy végzés ellen végrehajtási kifogásnak van helye. A végrehajtási kifogás a határozat közlésétől számított huszonnégy órán belül az elrendelő idegenrendészeti hatóságnál terjeszthető elő. A végrehajtási kifogás tárgyában hozott döntés ellen jogorvoslatnak nincs helye.

(4)   Az idegenrendészeti hatóság a végrehajtási kifogást az ügy irataival együtt haladéktalanul megküldi a végrehajtási kifogás elbírálására jogosult hatóságnak, mely a végrehajtási kifogást nyolc napon belül bírálja el.”

47

A magyar kormány a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetre vonatkozó rendelkezéseket eredetileg a szerb határral szomszédos déli megyékre vonatkozóan vezette be a nemzeti jogba, majd azt kiterjesztette az ország egész területére, és folyamatosan meghosszabbította a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet Magyarország egész területére történő elrendeléséről, valamint a válsághelyzet elrendelésével, fennállásával és megszüntetésével összefüggő szabályokról szóló 41/2016. (III. 9.) Korm. rendelet alapján.

48

FMS és FNZ afgán állampolgársággal rendelkező, nagykorú házastársak. 2019. február 5‑én menedékjog iránti kérelmet nyújtottak be a röszkei (Magyarország) tranzitzónában a menekültügyi hatósághoz.

49

Kérelmük alátámasztására FMS és FNZ kijelentették, hogy körülbelül három évvel korábban, politikai okokból hagyták el Afganisztánt Törökország irányába, egy hónapra kiállított érvényes vízummal, valamint hogy ezt a vízumot a török hatóságok hat hónappal meghosszabbították. Előadták továbbá, hogy Magyarországra a Bulgária–Szerbia útvonalon átutazva léptek be első alkalommal, hogy nem nyújtottak be menedékjog iránti kérelmet másik országban, valamint hogy sem bántalmazás, sem a 2011/95 irányelv 15. cikke értelmében vett súlyos sérelem nem érte ott őket.

50

Ugyanezen a napon a menekültügyi hatóság a röszkei tranzitzónát jelölte ki FMS és FNZ szálláshelyeként, ahol jelenleg is tartózkodnak.

51

2019. április 25‑i egybefoglalt döntésében a menekültügyi hatóság érdemi vizsgálat nélkül utasította el FMS és FNZ menedékjog iránti kérelmét, és azt azon az alapon nyilvánította a menedékjogról szóló törvény 51. §‑a (2) bekezdésének f) pontja alapján elfogadhatatlannak, hogy FMS és FNZ olyan harmadik országon keresztül érkezett Magyarországra, amelynek területén a menekültkénti elismerés alapjául szolgáló üldözésnek vagy a kiegészítő védelemben részesítés alapjául szolgáló súlyos sérelem veszélyének nem voltak kitéve, továbbá hogy azokban az országokban, amelyeken keresztül Magyarországra érkeztek, a megfelelő szintű védelem biztosított volt számukra. Ugyanebben a döntésében ez a hatóság kijelentette, hogy e felperesek esetében nem kell alkalmazni a visszaküldés tilalmának elvét Afganisztánnal kapcsolatban, és elrendelte a felperesek Szerbiába való kiutasítását.

52

FMS és FNZ keresetet terjesztett elő az említett döntéssel szemben a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz (Magyarország), amely ezt a keresetet 2019. május 14‑i határozatával FMS és FNZ menedékjog iránti kérelme megalapozottságának vizsgálata nélkül utasította el.

53

2019. május 17‑i határozatában a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény 62. §‑ának (3a) bekezdése alapján az elsőfokú idegenrendészeti hatóság FMS és FNZ részére kijelölt helyen való tartózkodást rendelt el a röszkei tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították. A C‑924/19. PPU. sz. ügyben előterjesztett előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy ebben a határozatban nem szerepelnek a határozat alapjául szolgáló okok, és hogy az általános hatáskörű bíróság előtt végrehajtási kifogás formájában csak azt lehet vitatni, ha az említett hatóság elmulasztotta teljesíteni a vonatkozó jogszabályban meghatározott tájékoztatási kötelezettségét.

54

Az elsőfokú idegenrendészeti hatóság ugyanezen a napon megkereste a Szerbiába történő visszafogadást intéző, illetékes rendőri szervet annak érdekében, hogy intézkedjen FMS és FNZ Szerbia általi visszafogadásáról.

55

2019. május 23‑án az illetékes rendőri szerv tájékoztatta az elsőfokú idegenrendészeti hatóságot Szerbia azon döntéséről, hogy nem fogadja vissza a területére FMS‑t és FNZ‑t, mivel nem jogellenesen léptek Szerbia területéről Magyarország területére, ekként pedig nem teljesülnek az Unió és Szerbia közötti visszafogadási megállapodás 3. cikke (1) bekezdésének alkalmazási feltételei.

56

A C‑924/19. PPU. sz. ügyben előterjesztett előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy ezt követően – annak ellenére, hogy Szerbia nem fogadta vissza területére FMS‑t és FNZ‑t – a menekültügyi hatóság azon az alapon tagadta meg menedékjog iránti kérelmük megalapozottságának vizsgálatát, hogy a menedékjogról szóló törvény 51/A. §‑a értelmében a valamely harmadik ország területére való visszafogadás megtagadása esetén a menedékjog iránti kérelem vizsgálatát csak akkor kell lefolytatni, ha a kérelmet elfogadhatatlanként elutasító határozat a „biztonságos származási ország” vagy a „biztonságos harmadik ország” fogalmán alapult.

57

2019. június 3‑i és 6‑i határozataival az elsőfokú idegenrendészeti hatóság a célország tekintetében módosította a menekültügyi hatóság 2019. április 25‑i egybefoglalt döntésében szereplő, kiutasítást elrendelő határozatot, és elrendelte FMS és FNZ hatósági kísérettel foganatosítandó, Afganisztánba való kitoloncolását.

58

FMS és FNZ e módosító határozatokkal szemben végrehajtási kifogást terjesztett elő az idegenrendészeti hatóságként eljáró menekültügyi hatóság előtt. A 2019. június 28‑i végzésekben elutasították végrehajtási kifogásukat, e végzésekkel szemben pedig – a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény 65. §‑ának (3b) bekezdése értelmében – jogorvoslatot nem lehet előterjeszteni.

59

FMS és FNZ egyfelől egy, az említett végzések hatályon kívül helyezése és a menekültügyi hatóság új eljárás lefolytatására kötelezése iránti keresetet indított a kérdést előterjesztő bíróság előtt, és először is arra hivatkoztak, hogy ezek a végzések kiutasítást elrendelő határozatnak minősülnek, amelyekkel szemben a bírósághoz fordulás jogát biztosítani kell, ezután pedig arra, hogy ezek a határozatok jogellenesek. FMS és FNZ álláspontja szerint ugyanis a menekültügyi hatóságnak érdemben meg kellett volna vizsgálnia a menedékjog iránti kérelmüket, mivel Szerbia nem fogadta őket vissza a területére, továbbá mivel a menedékjogról szóló törvény 51. §‑a (2) bekezdésének f) pontja bevezeti a „biztonságos tranzitország” fogalmát, ami ellentétes az uniós joggal.

60

FMS és FNZ másfelől mulasztási közigazgatási pert indított a kérdést előterjesztő bíróság előtt az elsőfokú idegenrendészeti hatósággal szemben, és annak megállapítását kérték a bíróságtól, hogy ez a hatóság mulasztást követett el azzal, hogy a felperesek részére nem jelölt ki a röszkei tranzitzónán kívüli szálláshelyet.

61

A kérdést előterjesztő bíróság egyesítette ezt a két pert.

62

Ez a bíróság elsősorban úgy véli, hogy az FMS és FNZ által benyújtott menedékjog iránti kérelmek elutasításának alapjául szolgáló elfogadhatatlansági ok ellentétes az uniós joggal.

63

Mindemellett másodsorban rámutat, hogy nem létezik olyan szabály, amely kifejezetten megkövetelné FMS és FNZ menedékjog iránti kérelme vizsgálatának automatikus vizsgálatát, holott átvételük Szerbia általi megtagadásával megdőlt az e kérelmük elutasításának alapjául szolgáló elfogadhatatlansági ok.

64

Egyebekben jóllehet a menekültügyi hatóság az esetleges újbóli vizsgálat során hivatkozhat a 2013/32 irányelv 33. cikkének (1) bekezdésében, valamint (2) bekezdésének b) és c) pontjában előírt valamely elfogadhatatlansági okra, a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy ezen irányelv 35. és 38. cikkében említett okok miatt a menedékjog iránti kérelem csak akkor nyilvánítható elfogadhatatlannak, ha az érintett személyt a harmadik ország visszafogadja. Ebből az következik, hogy ha kétséget kizáróan megállapítható, hogy a kiutasítás célországa nem fogadja vissza a kérelmezőt, akkor a menekültügyi hatóság nem nyilváníthatja elfogadhatatlannak a kérelmet.

65

A fentiekre tekintettel a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy FMS‑nek és FNZ‑nek joga van a menedékjog iránti kérelmük felülvizsgálatához, és úgy véli, hogy ők továbbra is a 2013/32 irányelv hatálya alá tartoznak.

66

Ennélfogva a kérdést előterjesztő bíróságban harmadsorban az a kérdés merül fel, hogy úgy kell‑e tekinteni, hogy FMS és FNZ a 2013/32 irányelv értelmében vett őrizetben van, valamint – adott esetben – hogy ez az őrizet jogszerű, tekintettel arra, hogy esetükben túllépték az említett irányelv 43. cikkének (2) bekezdése szerinti négyhetes határidőt.

67

Mindazonáltal – még ha FMS és FNZ nem is jogosult arra, hogy menedékjog iránti kérelmüket újból megvizsgálják – a kérdést előterjesztő bíróság negyedsorban arra keresi a választ, hogy úgy kell‑e tekinteni, hogy az alapeljárás felperesei a 2008/115 irányelv értelmében vett őrizetben vannak, és amennyiben igen, hogy ez az őrizet összeegyeztethető‑e ezen irányelv 15. cikkével.

68

A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben rámutat egyrészről arra, hogy a Magyarország és Szerbia közötti határon elhelyezkedő röszkei tranzitzónát magas kerítés és szögesdrót veszi körül, és az az e zónában tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok elhelyezésére szolgáló fémkonténerekből áll. Az FMS és FNZ lakóhelyéül szolgáló, emeletes ágyakkal és szekrényekkel berendezett fémkonténer nem nagyobb 13 m2‑nél. Ezen a tranzitzónán belül és kívül, közvetlenül az említett kerítés mellett is folyamatos a fegyveres rendőrségi, valamint fegyveres biztonsági őri jelenlét.

69

A röszkei tranzitzóna több szektorra tagolódik, amelyekben azokat a menedékkérőket és harmadik országbeli állampolgárokat helyezik el – egymástól elválasztva –, akik menedékjog iránti kérelmét elutasították. Ezek a szektorok kerítéssel vannak egymástól elválasztva, így csak rendkívül korlátozottan lehetséges az átjárás a szektorok között. Ezen túlmenően, a C‑924/19. PPU. sz. ügyben előterjesztett előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a szektorból csak heti két alkalommal, körülbelül egy órára lehet átmenni más szektorokba.

70

FMS és FNZ kizárólag akkor hagyhatja el saját szektorát, ha valamilyen eljárási cselekményen kell jelen lenniük, vagy ha a tranzitzónában található, e célból fenntartott konténerben végzett orvosi vizsgálatra vagy ellátásra kísérik át őket a fegyveres rendőrök vagy a fegyveres biztonsági őrök. Az e zónán kívül tartózkodó személyekkel – így jogi képviselőikkel is – csak előzetes engedélyeztetést követően tarthatják a kapcsolatot. FMS és FNZ a röszkei tranzitzóna területét Magyarország területén található más helység irányába nem hagyhatja el.

71

A kérdést előterjesztő bíróság másrészről úgy véli, hogy FMS és FNZ helyzete különbözik az Emberi Jogok Európai Bírósága 2019. november 21‑én hozott Ilias és Ahmed kontra Magyarország ítéletének (CE:ECHR:2019:1121JUD004728715) alapjául szolgáló helyzettől.

72

Így rámutat többek között arra, hogy FMS és FNZ – a röszkei tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában való elhelyezésükkor, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították – a magyar hatóságok szerint nem volt menedékkérő, valamint arra, hogy ebbe a szektorba nem saját akaratukból és nem is Szerbiából, hanem a tranzitzóna menedékkérők számára fenntartott szektorából érkeztek.

73

Egyebekben a röszkei tranzitzónában való elhelyezésre indokolt határozat nélkül, az elhelyezés szükségességének és arányosságának értékelése nélkül került sor, továbbá nem létezik az ezen elhelyezés jogszerűségének vitatását lehetővé tevő semmiféle bírósági felülvizsgálat. Ezen túlmenően, egyetlen nemzeti szabály sem korlátozza a tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában való tartózkodás időtartamát, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították.

74

Továbbra is e bíróság szerint, FMS és FNZ jogszerűen nem hagyhatja el a röszkei tranzitzónát, mivel távozásuk csak a menekültek helyzetére vonatkozó, 1967. január 31‑én New York‑ban megkötött jegyzőkönyvvel módosított, a menekültek helyzetére vonatkozó, 1951. július 28‑án Genfben aláírt egyezményben (Recueil des traités des Nations unies [1954], 189. kötet, 150. o., 2545. sz.; kihirdette: az 1989. évi 15. tvr.) nem részes, belső fegyveres konfliktus sújtotta származási országukba való kitoloncolással, repülőgép igénybevételével lehetséges. Távozásuk tehát kizárólag a magyar hatóságok és e felperesek származási országainak hatóságai közötti együttműködéstől függ, figyelemmel arra, hogy ezek a felperesek nem mehetnek Szerbiába, mivel a származási országukba való kiutasítást elrendelő határozat hatálya alatt állnak, a szerb hatóságok pedig úgy döntöttek, hogy nem fogadják vissza őket.

75

A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az uniós jogban előírt követelményeknek nem megfelelő őrizetet képez FMS‑nek és FNZ‑nek a röszkei tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában való elhelyezése, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították. Ennélfogva úgy véli, hogy a Charta 47. cikke értelmében – ideiglenes intézkedésként – jogosultnak kellene arra lennie, hogy kötelezze az illetékes hatóságot arra, hogy a közigazgatási per befejezéséig FMS és FNZ részére őrizetnek nem minősülő, az e tranzitzónán kívüli szálláshelyet jelöljön ki.

76

A kérdést előterjesztő bíróságban ötödsorban az elsőfokú idegenrendészeti hatóság azon határozatával szembeni jogorvoslat hatékonyságát illetően merül fel kérdés, amellyel az módosította az FMS‑sel és FNZ‑vel szemben hozott kiutasítási határozatokban említett célországot.

77

Ez a bíróság ugyanis egyfelől rámutat arra, hogy az e határozattal szembeni végrehajtási kifogást a menekültügyi hatóság vizsgálja meg, holott ez a hatóság a rendészetért felelős miniszter irányítása alá tartozik, a végrehajtó hatalom része, ekként pedig nem független és pártatlan szerv, másfelől pedig arra, hogy a vonatkozó magyar szabályozás nem teszi lehetővé a kérdést előterjesztő bíróság számára az e kifogás tárgyában hozott döntés felülvizsgálatát, mivel az ezen utóbbi döntéssel kapcsolatos egyetlen felülvizsgálatot az ügyész felügyeleti jogköre képezi, aki – adott esetben – bíróság előtt megtámadhatja a közigazgatási döntést, ha azt jogellenesnek véli.

78

Ez a helyzet – a kérdést előterjesztő bíróság szerint – azt eredményezi, hogy a kiutasítási határozatban jelzett célországot módosító határozat végső soron akkor is hatályban maradhat, ha FMS és FNZ esetében új menekültügyi eljárást kellene lefolytatni, emiatt pedig ők már nem a 2008/115 irányelv, hanem a 2013/32 irányelv hatálya alá tartoznának.

79

E körülmények között a Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (Magyarország) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

80

SA és kiskorú gyermeke, ifjabb SA iráni állampolgárok. 2018. december 5‑én menedékjog iránti kérelmet nyújtottak be a röszkei tranzitzónában a menekültügyi hatósághoz.

81

Kérelmük alátámasztása érdekében SA arra hivatkozott, hogy az Iráni Iszlám Köztársaságot két és fél évvel korábban hagyta el, mert elvált feleségétől, megismerkedett a keresztény vallással, de keresztnevet nem kapott, és mert gyermekkorában szexuális erőszakot kellett elszenvednie családtagjaitól. Azt is pontosította, hogy az őt a származási országának elhagyására kényszerítő indokok nem politikai jellegűek, illetve nem kapcsolódnak kisebbségi etnikai vagy vallási közösséghez való esetleges tartozáshoz, valamint hogy a Törökország–Bulgária–Szerbia útvonalon érkezett Magyarországra.

82

SA azt is kijelentette, hogy miután az Iráni Iszlám Köztársaságot Törökország irányába elhagyta, tíz napot töltött ott, anélkül hogy menedékjogot kért volna ebben az országban, majd körülbelül három hónapot tartózkodott Bulgáriában. Azt is állította, hogy miután azt a tájékoztatást kapta, hogy ha Bulgáriában nem nyújt be nemzetközi védelem iránti kérelmet, visszaküldik Iránba, ezért – akarata ellenére – menedékjog iránti kérelmet nyújtott be. Egyebekben azt állítja, hogy Szerbiában több mint két évig tartózkodott anélkül, hogy ott menedékjog iránti kérelmet nyújtott volna be.

83

2018. december 5‑én a menekültügyi hatóság a röszkei tranzitzónát jelölte ki SA és ifjabb SA számára szálláshelyként, ahol jelenleg is tartózkodnak.

84

2019. február 12‑i egybefoglalt döntésében a menekültügyi hatóság SA és ifjabb SA menedékjog iránti kérelmét – a menedékjogról szóló törvény 51. §‑a (2) bekezdésének f) pontja alapján – mint elfogadhatatlant, a kérelem megalapozottságának vizsgálata nélkül elutasította, és megállapította, hogy esetükben nem kell alkalmazni a visszaküldés tilalma elvét. Elrendelte Szerbiába való kitoloncolásukat, és megállapította, hogy Törökországban, Bulgáriában és Szerbiában nem voltak kitéve súlyos sérelem veszélyének vagy üldözésnek, valamint hogy a megfelelő szintű védelem ott biztosított volt a számukra.

85

SA és ifjabb SA keresetet terjesztett elő e döntéssel szemben a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz, amely ezt a keresetet 2019. március 5‑i határozatával anélkül utasította el, hogy vizsgálta volna menedékjog iránti kérelmük megalapozottságát.

86

2019. március 27‑i határozatában a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény 62. §‑ának (3a) bekezdése alapján az elsőfokú idegenrendészeti hatóság SA és ifjabb SA részére kijelölt helyen való tartózkodást rendelt el a röszkei tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították. A kérdést előterjesztő bíróság szerint ebben a határozatban nem szerepelnek az annak alapjául szolgáló okok.

87

Az elsőfokú idegenrendészeti hatóság ugyanezen a napon megkereste a Szerbiába történő visszafogadást intéző, illetékes rendőri szervet annak érdekében, hogy intézkedjen SA és ifjabb SA Szerbia általi visszafogadásáról.

88

2019. április 1‑jén az illetékes rendőri szerv tájékoztatta az elsőfokú idegenrendészeti hatóságot Szerbia azon döntéséről, hogy – a jelen ítélet 55. pontjában kifejtettekkel azonos okok miatt – nem fogadja vissza a területére SA‑t és ifjabb SA‑t.

89

A C‑925/19. PPU. sz. ügyben előterjesztett előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy jóllehet Szerbia nem fogadta vissza területére SA‑t és ifjabb SA‑t, a menekültügyi hatóság nem vizsgálta menedékjog iránti kérelmük megalapozottságát.

90

2019. április 17‑i határozatával az elsőfokú idegenrendészeti hatóság a menekültügyi hatóság 2019. február 12‑i döntésében szereplő kiutasítási határozatot a célország tekintetében módosította, és elrendelte SA és ifjabb SA hatósági kísérettel foganatosítandó, az Iráni Iszlám Köztársaságba való kitoloncolását.

91

SA és ifjabb SA e módosító határozattal szemben végrehajtási kifogást terjesztett elő az idegenrendészeti hatóságként eljáró menekültügyi hatóság előtt. A 2019. május 17‑i végzésben elutasították kifogásukat.

92

SA és ifjabb SA két, a C‑924/19. PPU. sz. ügy alapjául szolgáló alapügy felperesei által indítottakkal azonos, a jelen ítélet 59. és 60. pontjában említett keresetet indított a kérdést előterjesztő bíróság előtt.

93

A kérdést előterjesztő bíróság egyesítette ezt a két pert, és a jelen ítélet 62–78. pontjában kifejtettekkel lényegében azonos okokból úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a C‑924/19. PPU. sz. ügyben előterjesztettekkel azonos, a jelen ítélet 78. pontjában szereplő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé.

94

A kérdést előterjesztő bíróság azt kérte, hogy a Bíróság a jelen előzetes döntéshozatalra utalásokat a Bíróság eljárási szabályzatának 107. cikkében előírt sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásban bírálja el.

95

Kérelmének alátámasztása céljából ez a bíróság előadta, hogy FMS, FNZ, SA és ifjabb SA (a továbbiakban: az alapeljárások felperesei) jelenleg de facto meg vannak fosztva szabadságuktól.

96

Az említett bíróság szerint továbbá FMS és FNZ őrizetének körülményei annál inkább megterhelők, hogy 63, illetve 58 évesek, egyikük cukorbeteg, és 2019. május 17. óta vannak de facto őrizetben. Ez a bíróság azt is kiemelte, hogy ifjabb SA kiskorú, akinek mentális és pszichés egészsége romlott azóta, hogy apjával a röszkei tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában tartózkodik, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították.

97

A kérdést előterjesztő bíróság egyebekben jelezte, hogy a Bíróság által az előterjesztett kérdésekre adott válaszok közvetlen és meghatározó hatással lesznek az alapügyek kimenetelére, és különösen az alapeljárások felpereseivel szemben alkalmazott őrizet fenntartására.

98

E tekintetben elsősorban meg kell állapítani, hogy a jelen előzetes döntéshozatalra utalások az EUM‑Szerződés harmadik részének a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségről szóló V. címe alá tartozó 2008/115, 2013/32 és 2013/33 irányelv értelmezésére vonatkoznak. Következésképpen ezek az előzetes döntéshozatalra utalások képezhetik sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás tárgyát.

99

Másodsorban, a sürgősség feltételét illetően először is hangsúlyozni kell, hogy ez a feltétel többek között akkor teljesül, ha az alapügyben érintett személy jelenleg meg van fosztva szabadságától, és további őrizetben tartása az alapeljárás kimenetelétől függ. E tekintetben az érintett személy helyzetét azon időpontra tekintettel kell értékelni, amelyben az előzetes döntéshozatalra utalás sürgősségi eljárásban történő elbírálására irányuló kérelmet vizsgálják (2016. március 17‑iMirza ítélet, C‑695/15 PPU, EU:C:2016:188, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

100

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint harmadik országbeli állampolgár idegenrendészeti fogdában való elhelyezése – akár nemzetközi védelem iránti kérelmének elbírálása során, akár kiutasítása céljából – szabadságelvonással járó intézkedést képez (2012. július 19‑iAdil ítélet, C‑278/12 PPU, EU:C:2012:508, 34. és 35. pont; 2013. szeptember 10‑iG. és R. ítélet, C‑383/13 PPU, EU:C:2013:533, 23. és 25. pont;2016. február 15‑iN. ítélet, C‑601/15 PPU, EU:C:2016:84, 40. és 41. pont; 2016. március 17‑iMirza ítélet, C‑695/15 PPU, EU:C:2016:188, 31. és 35. pont; 2018. július 5‑iC és társai végzés, C‑269/18 PPU, EU:C:2018:544, 35. és 37. pont).

101

A jelen ügyben a C‑924. PPU. sz. és a C‑925 PPU. sz. ügy alapjául szolgáló eljárások felperesei 2019. május 17., illetve 2019. március 27. óta tartózkodnak a röszkei tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították.

102

Márpedig a jelen előzetes döntéshozatalra utalások többek között arra a kérdésre vonatkoznak, hogy az alapeljárások felperesei e szektorban való elhelyezésének fenntartása a 2008/115 irányelv vagy a 2013/32 irányelv és a 2013/33 irányelv értelmében vett „őrizetet” képez‑e, igenlő válasz esetén pedig, hogy ez az őrizet tiszteletben tartja‑e az említett irányelvekben előírt garanciákat.

103

Ebből egyrészről az következik, hogy a szabadságelvonás fennállásának kérdése – amelytől a jelen ügyekben a sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás megindítása függ – elválaszthatatlanul kapcsolódik az ezen ügyekben előterjesztett kérdések vizsgálatához, másrészről pedig, hogy az e kérdésekre adott választól függ az alapeljárások felpereseinek a tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában való elhelyezésének fenntartása, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították.

104

Másodszor, az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokból kitűnik, hogy az alapeljárások felperesei jelenleg a származási országukba való kitoloncolásukat elrendelő határozat hatálya alatt állnak, így annak ellenére rövid határidőn belül visszaküldhetők ezen országokba, hogy – a kérdést előterjesztő bíróság szerint – bíróság soha nem vizsgálta az említett felperesek menedékjog iránti kérelmét alátámasztó okok megalapozottságát.

105

Következésképpen nem zárható ki, hogy e határozatok alapján – amelyeket helybenhagytak azok a végzések, amelyek hatályon kívül helyezését a kérdést előterjesztő bíróság előtt kérik – az alapeljárások felpereseit az előtt utasítják ki származási országukba, hogy lezárulna egy olyan előzetes döntéshozatal iránti eljárás, amelyet nem sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás keretében folytattak le, valamint hogy e kiutasítás következtében a Charta 18. cikkével és 19. cikkének (2) bekezdésével ellentétes bánásmódnak lesznek kitéve.

106

Harmadszor, a C‑925/19. PPU. sz. ügyben előterjesztett előzetes döntéshozatalra utaló határozatból az is kitűnik, hogy az ezen ügy alapjául szolgáló alapeljárás egyik felperese kiskorú, akinek mentális és pszichés egészsége romlik amiatt, hogy a röszkei tranzitzónában tartózkodik. Ebből következik, hogy a bírósági határozat meghozatalával kapcsolatos késedelem meghosszabbítaná a jelenlegi helyzetet, ily módon pedig azzal a kockázattal járna, hogy súlyos, akár helyrehozhatatlan kárt okoz e gyermek fejlődésében (lásd ebben az értelemben: 2018. október 17‑iUD ítélet, C‑393/18 PPU, EU:C:2018:835, 26. pont).

107

E körülmények között és figyelemmel a kérdést előterjesztő bíróság által előterjesztett kérdések tartalmára, amelyek meghatározó hatással lehetnek mind az alapeljárások felpereseinek a röszkei tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában való elhelyezésének fenntartására, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították, mind pedig a származási országukba való kitoloncolásukat elrendelő határozatok bírósági felülvizsgálatára, 2020. január 22‑én a Bíróság ötödik tanácsa – az előadó bíró javaslatára és a főtanácsnok meghallgatását követően – úgy határozott, hogy helyt ad a kérdést előterjesztő bíróság azon kérelmének, hogy a Bíróság a jelen előzetes döntéshozatalra utalásokat sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás keretében tárgyalja.

108

Egyebekben úgy határozott, hogy a jelen ügyeket visszautalja a Bíróság elé annak érdekében, hogy azt a nagytanács elé utalja.

109

Elsőként megvizsgálandó ötödik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra kíván választ kapni, hogy a 2008/115 irányelv 13. cikkét a Charta 47. cikkével összefüggésben akként kell‑e értelmezni egyrészről, hogy azzal ellentétes az a tagállami szabályozás, amely értelmében az érintett harmadik országbeli állampolgár egy korábbi kiutasítási határozatban említett célország közigazgatási hatóság általi módosítását csak olyan közigazgatási hatóság előtt indított eljárás keretében támadhatja meg, amelynek határozatai nem képezhetik bírósági jogorvoslat tárgyát, és másrészről, hogy az ilyen körülmények között annak megállapítására kötelezi ezt a bíróságot, hogy elismerje hatáskörét az e módosítás jogszerűségének vitatása iránt előtte megindított keresettel kapcsolatos határozathozatalra.

110

A jelen ügyben elöljáróban meg kell állapítani, hogy – az előzetes döntéshozatalra utaló határozatok szerint – azt követően, hogy a menekültügyi hatóság mint elfogadhatatlanokat utasította el az alapeljárások felperesei által benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmeket, és ezzel egyidejűleg elfogadta az őket Magyarország területének Szerbia irányába való elhagyására kötelező kiutasítási határozatokat, az elsőfokú idegenrendészeti hatóság módosította ezen utóbbi határozatokat, és arra kötelezte az említett felpereseket, hogy Magyarország területét származási országuk, azaz FMS és FNZ esetében Afganisztán, SA és ifjabb SA esetében pedig Irán irányába hagyják el. A kérdést előterjesztő bíróság emellett pontosítja, hogy a felperesek ezeket a módosító határozatokat csak oly módon tudták megtámadni, hogy azokkal szemben a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló törvény 65. §‑ának (3b) bekezdésében említett hatóságnál végrehajtási kifogást terjesztenek elő, valamint hogy e rendelkezés utolsó mondata értelmében az idegenrendészeti hatóságként eljáró menekültügyi hatóságnak az említett felperesek által előterjesztett végrehajtási kifogásokat elutasító döntése ellen jogorvoslatnak nincs helye.

111

A 2008/115 irányelv 13. cikkének (1) bekezdése hatékony jogorvoslathoz való jogot biztosít az érintett harmadik országbeli állampolgár számára, hogy illetékes bíróság vagy közigazgatósági hatóság, vagy pártatlan és a függetlenség biztosítékával rendelkező tagokból álló illetékes szerv előtt támadhassa meg a kiutasítási határozatokat, a tagállamok területére való beutazási tilalomról szóló határozatokat és a kitoloncolásról szóló határozatokat.

112

Elsősorban azt kell vizsgálni, hogy a valamely korábbi kiutasítási határozatban említett célországot módosító határozat olyan határozatot képez‑e, amellyel szemben ez a rendelkezés hatékony jogorvoslatot biztosít.

113

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében valamely uniós jogi rendelkezés értelmezéséhez nemcsak annak kifejezéseit kell figyelembe venni, hanem a szövegkörnyezetét, továbbá annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is, amelynek az említett rendelkezés részét képezi, valamint adott esetben annak keletkezését (2019. december 19‑iNederlands Uitgeversverbond és Groep Algemene Uitgevers ítélet, C‑263/18, EU:C:2019:1111, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

114

E tekintetben meg kell állapítani, hogy a 2008/115 irányelv 3. cikkének 4. pontja értelmében a „kiutasítási határozat” olyan közigazgatási vagy bírósági határozat vagy intézkedés, amely valamely harmadik országbeli állampolgár tartózkodásának jogellenességét megállapítja vagy kimondja, és visszatérési kötelezettséget állapít meg vagy mond ki. Ugyanezen irányelv 3. cikkének 3. pontja értelmében ez a visszatérési kötelezettség arra kötelezi az érintett személyt, hogy visszatérjen vagy a származási országába, vagy egy tranzitországba, vagy más olyan harmadik országba menjen, ahova önkéntesen vissza kíván térni, és amely őt befogadja.

115

Ennélfogva magából a 2008/115 irányelv 3. cikke 4. pontjának a szövegéből kitűnik, hogy a visszatérési kötelezettség megállapítása vagy kimondása képezi a kiutasítási határozat két alkotóeleme közül az egyiket, mivel ez a visszatérési kötelezettség – e cikk 3. pontjára tekintettel – nem képzelhető el célország meghatározása nélkül, amelynek az e 3. pontban említett országok valamelyikének kell lennie.

116

Ebből következik, hogy amennyiben az illetékes nemzeti hatóság módosítja a korábbi kiutasítási határozatban említett célországot, e kiutasítási határozat e lényeges pontját módosítja, ekként pedig úgy kell tekinteni, hogy a 2008/115 irányelv 3. cikkének 4. pontja értelmében új kiutasítási határozatot fogadott el.

117

Ezt az értelmezést megerősíti e rendelkezés szövegkörnyezetének elemzése.

118

Ily módon a 2008/115 irányelv 5. cikke értelmében, amennyiben az illetékes nemzeti hatóság kiutasítási határozatot tervez hozni, tiszteletben kell tartania többek között a visszaküldés tilalmának elvét (lásd ebben az értelemben: 2014. december 11‑iBoudjlida ítélet, C‑249/13, EU:C:2014:2431, 49. pont; 2018. május 8‑iK. A. és társai [Családegyesítés Belgiumban] ítélet, C‑82/16, EU:C:2018:308, 103. pont).

119

Márpedig – amint arra a főtanácsnok indítványának 84. pontjában lényegében rámutatott – ezen elv tiszteletben tartását azon ország vonatkozásában kell értékelni, amelybe az érintett személy kiutasítását elrendelni tervezik. Ebből következik, hogy az illetékes nemzeti hatóságnak – mielőtt módosíthatná a célországot – ismételten értékelnie kell a visszaküldés tilalma elvének tiszteletben tartását, amely értékelésnek el kell különülnie attól, amelyet a korábbi kiutasítási határozat elfogadásakor kellett elvégeznie.

120

Ezen túlmenően – ellentétben azzal, amire a magyar kormány utalni látszik – a korábbi kiutasítási határozat módosítása nem minősülhet az e kiutasítási határozatot követően hozott, a 2008/115 irányelv 8. cikke értelmében vett kitoloncolási határozatnak. E 8. cikkből következik ugyanis, hogy a kitoloncolási határozatot a kiutasítási határozat végrehajtása céljából fogadják el, és annak ennélfogva tiszteletben kell tartania ezen utóbbi határozat tartalmát. Ebből következik, hogy a kitoloncolási határozat nem módosíthatja az általa végrehajtott kiutasítási határozatban említett célországot.

121

A jelen ítélet 116. pontjában elfogadott értelmezés a 2008/115 irányelvvel elérni kívánt azon célkitűzésnek is megfelel, amely a hatékony visszatérési és hazatelepülési politika megvalósítására irányul az érintett személyek alapvető jogainak és méltóságának teljes mértékű tiszteletben tartása mellett (2018. június 19‑iGnandi ítélet, C‑181/16, EU:C:2018:465, 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

122

Egy korábbi kiutasítási határozatban említett célországot módosító határozat új kiutasítási határozatnak minősítése ugyanis azzal a következménnyel jár, hogy az illetékes nemzeti hatóságnak – amikor a kiutasítási határozat ilyen módosítását tervezi – biztosítania kell a 2008/115 irányelvben előírt és a kiutasítási határozat elfogadására vonatkozó valamennyi eljárási szabály tiszteletben tartását. Ennélfogva ez a minősítés lehetővé teszi a visszatérési és hazatelepülési politika hatékony és egyúttal az érintett személy alapvető jogait tiszteletben tartó végrehajtásának garantálását.

123

A fentiekből következik, hogy a korábbi kiutasítási határozatban említett célország módosítása a 2008/115 irányelv 3. cikkének 4. pontja értelmében vett olyan új kiutasítási határozatot képez, amellyel szemben az érintett harmadik országbeli állampolgárnak rendelkeznie kell az ezen irányelv 13. cikkének (1) bekezdése szerinti hatékony jogorvoslathoz való joggal.

124

Ezért másodsorban az e 13. cikk (1) bekezdésében garantált jogorvoslat jellegét kell meghatározni.

125

E tekintetben először is magából e rendelkezés szövegéből egyértelműen kitűnik, hogy ezt a jogorvoslatot a kiutasítási határozat hatálya alatt álló személynek kell tudnia igénybe venni. Ennélfogva – ellentétben azzal, amivel úgy tűnik, a magyar kormány érvel – az, hogy a nemzeti jog tartalmaz egy, a kiutasítási határozatok jogszerűségével kapcsolatos, az ügyészt megillető felügyeleti jogkört, amely csak az ügyészt jogosítja fel – adott esetben – egy ilyen határozat bíróság előtti megtámadására, nem képez a 2008/115 irányelv 13. cikkének (1) bekezdésében szereplő követelményeknek megfelelő jogorvoslatot.

126

Másodszor, jóllehet a 2008/115 irányelv 13. cikke (1) bekezdésének szövegéből következik, hogy a kiutasítási határozatokat bíróság vagy közigazgatósági hatóság, vagy pártatlan és a függetlenség biztosítékával rendelkező tagokból álló illetékes szerv előtt, hatékony jogorvoslat keretében kell tudni megtámadni, önmagában ebből a megfogalmazásból nem lehet más következtetéseket levonni azon „közigazgatási hatóság” jellemzőire vonatkozóan, amelyhez a kiutasítási határozattal szemben indított ilyen eljárás lefolytatása céljából fordulni lehet.

127

Mindemellett a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a 2008/115 irányelv 13. cikkének (1) bekezdésében említett hatékony jogorvoslat jellemzőit a Charta 47. cikkével összhangban kell meghatározni, amely értelmében mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az e cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz (2014. december 18‑iAbdida ítélet, C‑562/13, EU:C:2014:2453, 45. pont; 2018. június 19‑iGnandi ítélet, C‑181/16, EU:C:2018:465, 52. pont).

128

Ily módon igaz ugyan, hogy a 2008/115 irányelv 13. cikkének (1) bekezdése értelmében a tagállamok a szabályozásukban előírhatják, hogy a kiutasítási határozatokat bíróságoktól eltérő hatóságok előtt lehet megtámadni, ezt a lehetőséget a Charta 47. cikkének tiszteletben tartásával kell végrehajtani, amely megköveteli – amint arra a főtanácsnok indítványának 94. pontjában lényegében rámutatott –, hogy egy hatóságnak az a határozata, amely nem felel meg az ezen utóbbi cikkben előírt feltételeknek, később bírósági felülvizsgálat tárgya lehessen, és a bíróságnak többek között hatáskörrel kell rendelkeznie valamennyi releváns kérdés eldöntésére (lásd analógia útján: 2017. május 16‑iBerlioz Investment Fund ítélet, C‑682/15, EU:C:2017:373, 55. pont; 2017. december 13‑iEl Hassani ítélet, C‑403/16, EU:C:2017:960, 39. pont).

129

Következésképpen a Charta 47. cikke arra kötelezi a tagállamokat, hogy az eljárás bizonyos szakaszában biztosítsák az érintett harmadik országbeli állampolgár számára a közigazgatási hatóság által elfogadott kiutasítási határozat bármiféle megtámadása érdekében a bírósághoz fordulás lehetőségét (lásd analógia útján: 2017. december 13‑iEl Hassani ítélet, C‑403/16, EU:C:2017:960, 41. pont).

130

Ebből következik, hogy nem tartja tiszteletben a 2008/115 irányelv 13. cikkének (1) bekezdésében és a Charta 47. cikkében szereplő követelményeket az a nemzeti szabályozás, amely értelmében a kiutasításról szóló közigazgatási határozat címzettje nem tudja vitatni annak szabályszerűségét legalább egy bíróság előtt (lásd ebben az értelemben: 2018. június 19‑iGnandi ítélet, C‑181/16, EU:C:2018:465, 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

131

A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokból kitűnik, hogy a releváns nemzeti szabályozás értelmében az eredeti kiutasítási határozatot módosító közigazgatási határozattal szemben csak a menekültügyi hatóságnál lehet végrehajtási kifogást előterjeszteni, valamint hogy nincs helye jogorvoslatnak azzal a határozattal szemben, amellyel ez a hatóság a végrehajtási kifogást elutasítja.

132

Ebből következik, hogy egy ilyen szabályozás csak akkor összeegyeztethető a 2008/115 irányelv 13. cikkének (1) bekezdésével, ha az ilyen kifogások tárgyában határozatot hozó hatóság a Charta 47. cikke értelmében bíróságnak minősülhetett, ami azt feltételezi, hogy az említett hatóság feleljen meg az e cikk értelmében vett függetlenség követelményének (lásd ebben az értelemben: 2018. február 27‑iAssociação Sindical dos Juízes Portugueses ítélet, C‑64/16, EU:C:2018:117, 37. és 41. pont; 2018. július 25‑iMinister for Justice and Equality [Az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságai] ítélet, C‑216/18 PPU, EU:C:2018:586, 52. és 53. pont; 2019. november 19‑iA. K. és társai [A legfelsőbb bíróság fegyelmi tanácsának függetlensége] ítélet, C‑585/18, C‑624/18 és C‑625/18, EU:C:2019:982, 120. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2020. január 21‑iBanco de Santander ítélet, C‑274/14, EU:C:2020:17, 56. és 57. pont).

133

A Bírósághoz benyújtott iratokból kitűnik, hogy nem ez a helyzet.

134

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokból következik ugyanis, hogy a menekültügyi hatóság a rendészetért felelős miniszter irányítása alá tartozik, ekként pedig a végrehajtó hatalom része.

135

Márpedig a függetlenség követelményének – a Charta 47. cikke értelmében a bíróságokat jellemző – külső szempontja megköveteli, hogy az érintett szerv teljesen autonóm módon gyakorolja feladatkörét anélkül, hogy bármilyen hierarchikus kapcsolatban lenne, vagy bárkinek alá lenne rendelve, és anélkül hogy bárhonnan utasításokat kapna, így védett az olyan külső beavatkozással vagy nyomással szemben, amely veszélyeztetheti tagjai határozathozatalának függetlenségét, és határozataikat befolyásolhatja (2019. november 19‑iA. K. és társai ítélet [A legfelsőbb bíróság fegyelmi tanácsának függetlensége], C‑585/18, C‑624/18 és C‑625/18, EU:C:2019:982, 121. pont; 2020. január 21‑iBanco de Santander ítélet, C‑274/14, EU:C:2020:17, 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

136

Konkrétabban – és a hatalmi ágak elválasztása jogállamiság működésére jellemző elvének megfelelően – a bíróságok függetlenségét a jogalkotó és a végrehajtó hatalommal szemben kell biztosítani (2019. november 19‑iA. K. és társai [A legfelsőbb bíróság fegyelmi tanácsának függetlensége] ítélet, C‑585/18, C‑624/18 és C‑625/18, EU:C:2019:982, 124. pont).

137

Ebből következik, hogy összeegyeztethetetlen a 2008/115 irányelv 13. cikkének (1) bekezdésével az azt előíró nemzeti szabályozás, hogy a jelen ítélet 123. pontjában körülírthoz hasonló határozatot az érintett személynek egy, a Charta 47. cikkében előírt feltételeknek nem megfelelő hatóság előtt kell megtámadnia, anélkül hogy biztosított lenne a későbbi bírósági jogorvoslat e hatóság határozatával szemben, emellett pedig sérti a Charta 47. cikkében foglalt jog lényeges tartalmát, amennyiben megfosztja az érintett személyt az őt érintő kiutasítási határozattal szembeni mindenféle bírósági jogorvoslattól (lásd analógia útján: 2019. július 29‑iTorubarov ítélet, C‑556/17, EU:C:2019:626, 72. pont; 2019. november 19‑iA. K. és társai [A legfelsőbb bíróság fegyelmi tanácsának függetlensége] ítélet, C‑585/18, C‑624/18 és C‑625/18, EU:C:2019:982, 165. pont).

138

Harmadsorban azt kell vizsgálni, hogy az uniós jog ilyen körülmények között megengedi‑e, hogy a kérdést előterjesztő bíróság megállapítsa, hogy hatáskörrel rendelkezik az alapeljárások felperesei által azon határozatok megsemmisítése iránt előtte indított keresetek elbírálására, amelyekkel az idegenrendészeti hatóságként eljáró menekültügyi hatóság elutasította a származási országukba való kitoloncolásukat elrendelő közigazgatási határozatokkal szemben benyújtott végrehajtási kifogásaikat.

139

E tekintetben először is hangsúlyozni kell, hogy az uniós jog elsőbbségének elve értelmében, amennyiben a nemzeti jogszabályoknak az uniós jog követelményeivel összhangban álló értelmezése nem lehetséges, a nemzeti bíróságnak mint tagállami szervnek – hatásköre keretében – kötelessége, hogy mellőzze a nemzeti jog mindazon rendelkezéseinek alkalmazását, amelyek ellentétesek az uniós jognak az előtte folyamatban lévő jogvitában közvetlen hatállyal bíró rendelkezésével (2019. június 24‑iPopławski ítélet, C‑573/17, EU:C:2019:530, 58. és 61. pont; 2019. november 19‑iA. K. és társai [A legfelsőbb bíróság fegyelmi tanácsának függetlensége] ítélet, C‑585/18, C‑624/18 és C‑625/18, EU:C:2019:982, 160. és 161. pont).

140

Márpedig a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a Charta 47. cikke önmagában elegendő, és azt nem kell uniós vagy nemzeti jogi rendelkezésekkel pontosítani ahhoz, hogy önmagában hivatkozható jogot biztosítson a magánszemélyek számára (2018. április 17‑iEgenberger ítélet, C‑414/16, EU:C:2018:257, 78. pont; 2019. július 29‑iTorubarov ítélet, C‑556/17, EU:C:2019:626, 56. pont; 2019. november 19‑iA. K. és társai [A legfelsőbb bíróság fegyelmi tanácsának függetlensége] ítélet, C‑585/18, C‑624/18 és C‑625/18, EU:C:2019:982, 162. pont).

141

Ugyanez vonatkozik a 2008/115 irányelv 13. cikkének (1) bekezdésére, amennyiben az e rendelkezésben előírt jogorvoslat jellemzőit a Charta 47. cikkével összhangban kell meghatározni, amely a hatékony bírói jogvédelem elvének megerősítését képezi (lásd analógia útján: 2019. július 29‑iTorubarov ítélet, C‑556/17, EU:C:2019:626, 55. és 56. pont; 2019. november 19‑iA. K. és társai ítélet [A legfelsőbb bíróság fegyelmi tanácsának függetlensége], C‑585/18, C‑624/18 és C‑625/18, EU:C:2019:982, 163. pont).

142

Másodszor, jóllehet az adott területre vonatkozó uniós szabályozás hiányában az egyes tagállamok belső jogrendjének feladata kijelölni a hatáskörrel rendelkező bíróságokat és meghatározni az uniós jogrendből származó egyéni jogok védelmének biztosítására irányuló jogorvoslatok eljárási szabályait, a tagállamok felelőssége, hogy minden esetben biztosítsák az említett jogokkal kapcsolatban a Charta 47. cikkében biztosított hatékony bírói jogvédelemhez való jog tiszteletben tartását (2019. november 19‑iA. K. és társai [A legfelsőbb bíróság fegyelmi tanácsának függetlensége] ítélet, C‑585/18, C‑624/18 és C‑625/18, EU:C:2019:982, 115. pont).

143

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jog ugyan főszabály szerint nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy – a jogalanyok uniós jogból eredő jogai védelmének biztosítása céljából – nemzeti bíróságaik előtt a nemzeti jogban megállapítottaktól eltérő jogorvoslati lehetőségeket hozzanak létre (lásd ebben az értelemben: 2007. március 13‑iUnibet ítélet, C‑432/05, EU:C:2007:163, 40. pont; 2018. október 24‑iXC és társai, C‑234/17, EU:C:2018:853, 51. pont), nem ez a helyzet akkor, ha a szóban forgó nemzeti jogrend egészéből az következik, hogy nem létezik olyan bírósági jogorvoslat, amellyel akár közvetett módon biztosítható lenne a jogalanyok uniós jogból eredő jogainak tiszteletben tartása, illetve ha a jogalanyok bírósághoz fordulásának az lenne az egyetlen módja, hogy kénytelenek lennének jogot sérteni (lásd ebben az értelemben: 2007. március 13‑iUnibet ítélet, C‑432/05, EU:C:2007:163, 41. pont; 2013. október 3‑iInuit Tapiriit Kanatami és társai kontra Parlament és Tanács ítélet, C‑583/11 P, EU:C:2013:625, 104. pont).

144

Ennélfogva a nemzeti bíróságoknak meg kell állapítaniuk, hogy hatáskörrel rendelkeznek az érintett személy által az uniós jogban számára garantált jogok védelme céljából indított kereset elbírálására, ha a nemzeti eljárási szabályok hasonló esetben nem biztosítanak ilyen keresetet (lásd analógia útján: 1992. december 3‑iOleificio Borelli kontra Bizottság ítélet, C‑97/91, EU:C:1992:491, 13. pont; 2018. december 19‑iBerlusconi és Fininvest ítélet, C‑219/17, EU:C:2018:1023, 46. pont).

145

Ily módon az, hogy az érintett tagállam joga nem tartalmaz olyan bírósági jogorvoslatot, amely lehetővé teszi egy, a jelen ítélet 123. pontjában körülírthoz hasonló, a kiutasításról szóló közigazgatási határozat jogszerűségének az uniós jogra tekintettel történő felülvizsgálatát, nem mentesítheti a nemzeti bíróságot a 2008/115 irányelv 13. cikke (1) bekezdése teljes érvényesülésének biztosítására irányuló kötelezettsége alól, amely rendelkezés – mivel közvetlen hatállyal bír – önmagában képezhet közvetlenül alkalmazandó hatásköri jogcímet, amennyiben nem megfelelően ültették át a nemzeti jogrendbe.

146

Ebből következik, hogy az uniós jog elsőbbségének elve és a hatékony bírói jogvédelemhez való, a Charta 47. cikkében garantált jog annak megállapítására kötelezi a kérdést előterjesztő bíróságot, hogy hatáskörrel rendelkezik a menekültügyi hatóság azon határozataival szemben az alapeljárások felperesei által indított eljárás lefolytatására, amelyekben az elutasította a származási országukba való kitoloncolásukat elrendelő közigazgatási határozatokkal szemben előterjesztett végrehajtási kifogásokat, valamint arra, hogy szükség esetén mellőzze bármely, ezt tiltó nemzeti rendelkezés alkalmazását (lásd analógia útján: 2019. július 29‑iTorubarov ítélet, C‑556/17, EU:C:2019:626, 74. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

147

A fenti megfontolások összességére figyelemmel az ötödik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2008/115 irányelv 13. cikkét a Charta 47. cikkével összefüggésben akként kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az a tagállami szabályozás, amely értelmében az érintett harmadik országbeli állampolgár egy korábbi kiutasítási határozatban említett célország közigazgatási hatóság általi módosítását csak közigazgatási hatóság előtt indított eljárás keretében támadhatja meg, amennyiben e hatóság határozatával szemben nem biztosított a későbbi bírósági jogorvoslat. Hasonló esetben az uniós jog elsőbbségének elvét és a hatékony bírói jogvédelemhez való, a Charta 47. cikkében garantált jogot akként kell értelmezni, hogy azok annak megállapítására kötelezik a nemzeti bíróságot, hogy hatáskörrel rendelkezik a célország módosítására vonatkozó kiutasítási határozat jogszerűségének az uniós jogra tekintettel történő vitatása iránt előtte megindított jogorvoslati eljárás lefolytatására.

148

Első kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra kíván választ kapni, hogy a 2013/32 irányelv 33. cikkét akként kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely lehetővé teszi egy nemzetközi védelem iránti kérelem elfogadhatatlanként, azon az alapon való elutasítását, hogy a kérelmező az érintett tagállam területére olyan állam területéről érkezett, ahol nincs kitéve üldöztetésnek vagy a 2011/95 irányelv 15. cikkét átültető nemzeti rendelkezés értelmében vett súlyos sérelem veszélyének, vagy ahol a megfelelő szintű védelem biztosított.

149

A 2013/32 irányelv 33. cikkének (1) bekezdése értelmében azokon az eseteken túlmenően, amikor nem kerül sor egy kérelemnek a 604/2013 rendelettel összhangban történő megvizsgálására, a tagállamok akkor sem kötelesek megvizsgálni, hogy a kérelmező a 2011/95 irányelv értelmében nemzetközi védelemre jogosultnak minősülhet‑e, ha egy kérelem e rendelkezés értelmében elfogadhatatlannak minősül. E tekintetben a 2013/32 irányelv 33. cikkének (2) bekezdése kimerítően felsorolja azokat a helyzeteket, amelyekben a tagállamok valamely nemzetközi védelem iránti kérelmet elfogadhatatlannak tekinthetnek (2019. március 19‑iIbrahim és társai ítélet, C‑297/17, C‑318/17, C‑319/17 és C‑438/17, EU:C:2019:219, 76. pont; 2020. március 19‑iBevándorlási és Menekültügyi Hivatal [Tompa] ítélet, C‑564/18, EU:C:2020:218, 29. pont).

150

Ennélfogva azt kell vizsgálni, hogy az alapeljárásban szóban forgóhoz hasonló nemzeti szabályozás minősülhet‑e a 2013/32 irányelv 33. cikkének (2) bekezdésében előírt valamely elfogadhatatlansági ok végrehajtásának.

151

E tekintetben elöljáróban ki kell zárni, hogy az alapeljárásban szóban forgó nemzeti szabályozás, azaz a menedékjogról szóló törvény 51. §‑a (2) bekezdésének f) pontja az ezen irányelv 33. cikke (2) bekezdésének a), d) és e) pontjában előírt elfogadhatatlansági okok végrehajtását képezheti, mivel e tekintetben kizárólag az első menedék országára és a biztonságos harmadik országra vonatkozó, az említett irányelv 33. cikke (2) bekezdésének b) és c) pontjában említett elfogadhatatlansági okok vehetők figyelembe (2020. március 19‑iBevándorlási és Menekültügyi Hivatal [Tompa] ítélet, C‑564/18, EU:C:2020:218, 33. pont).

152

Ebben a kontextusban a biztonságos harmadik országgal kapcsolatos, a 2013/32 irányelv 33. cikke (2) bekezdésének c) pontjában előírt elfogadhatatlansági okot illetően emlékeztetni kell arra, hogy e rendelkezés értelmében a tagállamok elfogadhatatlannak minősíthetik a nemzetközi védelem iránti kérelmet, ha a kérelmező esetében olyan ország minősül az említett irányelv 38. cikke értelmében biztonságos harmadik országnak, amely nem tagállam.

153

Amint azt a Bíróság már megállapította, a 2013/32 irányelv 38. cikkéből kitűnik, hogy a „biztonságos harmadik ország” fogalmának az ezen irányelv 33. cikke (2) bekezdésének c) pontja tekintetében történő alkalmazása az említett 38. cikk (1)–(4) bekezdésében előírt konjunktív feltételek tiszteletben tartásától függ (2020. március 19‑iBevándorlási és Menekültügyi Hivatal [Tompa] ítélet, C‑564/18, EU:C:2020:218, 36., 40. és 41. pont).

154

A jelen ügyben, ami elsősorban a 2013/32 irányelv 38. cikkének (1) bekezdésében szereplő feltételt illeti, magára az alapügy tárgyát képező nemzeti szabályozás szövegére tekintettel úgy tűnik – aminek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata –, hogy az e szabályozásban szereplő első esetre alapított elfogadhatatlansági ok alkalmazásának csak az a feltétele, hogy az érintett harmadik országban tiszteletben tartsák az említett irányelv 38. cikkének (1) bekezdésében előírt elveknek csupán egy részét, hiányzik ugyanis többek között annak a követelménye, hogy ezen országban tartsák tiszteletben a visszaküldés tilalmának elvét. Így az említett irányelv 38. cikkének (1) bekezdésében foglalt feltétel nem teljesülhet (2020. március 19‑iBevándorlási és Menekültügyi Hivatal [Tompa] ítélet, C‑564/18, EU:C:2020:218, 42. pont).

155

Az alapeljárásban szóban forgó nemzeti szabályozásban szereplő második esetre alapított elfogadhatatlansági okkal kapcsolatban a kérdést előterjesztő bíróság nem nyújtott semmilyen információt az e szabályozásban megkövetelt „megfelelő szintű védelem” tartalmára, és konkrétan arra vonatkozóan, hogy ez a szintű védelem magában foglalja‑e a 2013/32 irányelv 38. cikkének (1) bekezdésében kimondott valamennyi elv érintett harmadik ország általi tiszteletben tartását. A kérdést előterjesztő bíróságnak kell vizsgálnia, hogy ez a helyzet áll‑e fenn.

156

Ami másodsorban a 2013/32 irányelv 38. cikkének (2) bekezdésében kimondott feltételeket, és konkrétan a nemzetközi védelem kérelmezője és az érintett harmadik ország közötti kapcsolat fennállására vonatkozó feltételt illeti, az a kapcsolat, amelyet az alapügy tárgyát képező nemzeti szabályozás az ilyen kérelmező és az érintett harmadik ország között meghatároz, e kérelmezőnek az említett ország területén történő puszta áthaladásán alapul (2020. március 19‑iBevándorlási és Menekültügyi Hivatal [Tompa] ítélet, C‑564/18, EU:C:2020:218, 44. pont).

157

Márpedig a Bíróság megállapította, hogy az a körülmény, hogy a nemzetközi védelem kérelmezője áthaladt valamely harmadik ország területén, önmagában nem képezhet az említett 38. cikk (2) bekezdése értelmében vett kapcsolatot (2020. március 19‑iBevándorlási és Menekültügyi Hivatal [Tompa] ítélet, C‑564/18, EU:C:2020:218, 45–47. pont).

158

Egyebekben nem lenne igazolható a 2013/32 irányelv 38. cikkének (2) bekezdésében a tagállamokra nézve a „biztonságos harmadik ország” fogalmának alkalmazását illetően előírt azon kötelezettség, hogy meghatározzák az annak eseti alapon történő értékelését szolgáló módszereket előíró szabályokat, hogy az érintett harmadik ország megfelel‑e az ahhoz szükséges feltételeknek, hogy a kérelmező számára biztonságosnak lehessen tekinteni, valamint az említett szabályoknak biztosítaniuk kell e kérelmező azon lehetőségét is, hogy vitassa az e harmadik országgal meglévő kapcsolat fennállását, ha a nemzetközi védelem kérelmezőjének az érintett harmadik országon való puszta áthaladása e tekintetben elegendő vagy jelentős kapcsolatnak minősülne (2020. március 19‑iBevándorlási és Menekültügyi Hivatal [Tompa] ítélet, C‑564/18, EU:C:2020:218, 48. és 49. pont).

159

A fentiekből következik, hogy a nemzetközi védelmet kérelmező érintett harmadik országon való áthaladása nem képezhet a 2013/32 irányelv 38. cikke (2) bekezdésének a) pontja értelmében vett „kapcsolatot”.

160

Következésképpen az alapeljárásban szóban forgó nemzeti szabályozás nem minősülhet az említett irányelv 33. cikke (2) bekezdésének c) pontjában előírt, a biztonságos harmadik országra vonatkozó elfogadhatatlansági ok alkalmazásának (2020. március 19‑iBevándorlási és Menekültügyi Hivatal ítélet [Tompa], C‑564/18, EU:C:2020:218, 51. pont).

161

Végezetül, ez a nemzeti szabályozás nem minősülhet az első menedék országára vonatkozó, a 2013/32 irányelv 33. cikke (2) bekezdésének b) pontjában előírt elfogadhatatlansági ok alkalmazásának sem (2020. március 19‑iBevándorlási és Menekültügyi Hivatal [Tompa] ítélet, C‑564/18, EU:C:2020:218, 52. pont).

162

Elegendő ugyanis megállapítani, hogy a 2013/32 irányelv 35. cikke első bekezdésének a) és b) pontja szerint a nemzetközi védelem egy adott kérelmezője esetében egy ország csak akkor tekinthető az első menedékjogot nyújtó országnak, ha ez az ország a kérelmezőt menekültként ismerte el, és a kérelmező még mindig igénybe veheti ezt a védelmet, vagy ha a kérelmező ebben az országban egyébként elegendő védelmet élvez, beleértve a visszaküldés tilalmának elvét is, feltéve hogy ez az ország őt visszafogadja (2020. március 19‑iBevándorlási és Menekültügyi Hivatal [Tompa] ítélet, C‑564/18, EU:C:2020:218, 53. pont).

163

Márpedig a bírósághoz benyújtott iratokból kitűnik, hogy az alapeljárásban szóban forgó nemzeti szabályozásban előírt elfogadhatatlansági ok alkalmazásának nem feltétele, hogy a nemzetközi védelmet kérelmező személy az érintett országban menekült jogállást vagy egyébként elegendő védelmet élvezzen, így szükségtelen lenne megvizsgálni az Unión belüli védelem iránti igényt.

164

Következésképpen meg kell állapítani, hogy a menedékjogról szóló törvény 51. §‑a (2) bekezdésének f) pontjához hasonló nemzeti szabályozás nem tekinthető a 2013/32 irányelv 33. cikkének (2) bekezdésében foglalt valamelyik elfogadhatatlansági ok végrehajtásának (2020. március 19‑iBevándorlási és Menekültügyi Hivatal [Tompa] ítélet, C‑564/18, EU:C:2020:218, 55. pont).

165

A fenti megfontolásokra figyelemmel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2013/32 irányelv 33. cikkét akként kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely lehetővé teszi egy nemzetközi védelem iránti kérelem elfogadhatatlanként, azon az alapon való elutasítását, hogy a kérelmező az érintett tagállam területére olyan állam területéről érkezett, ahol nincs kitéve üldöztetésnek vagy a 2011/95 irányelv 15. cikkét átültető nemzeti rendelkezés értelmében vett súlyos sérelem veszélyének, vagy ahol a megfelelő szintű védelem biztosított.

166

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a menedékjog iránti kérelmek kezelését illetően milyen következményeket kell levonni abból, ha az érintett harmadik ország azt követően megtagadja a kérelmezőknek a területére való visszafogadását, hogy ezeket a kérelmeket a menedékjogról szóló törvény 51. §‑a (2) bekezdésének f) pontja alapján elfogadhatatlannak nyilvánították. A kérdést előterjesztő bíróság konkrétan arra kíván választ kapni, hogy egy ilyen helyzetben a 2013/32 irányelv 2. cikkének f) pontja értelmében vett eljáró hatóság köteles‑e hivatalból újból megvizsgálni az alapeljárások felperesei által már benyújtott menedékjog iránti kérelmeket, illetve hogy – ennek hiányában – az alapeljárások felperesei benyújthatnak‑e új menedékjog iránti kérelmeket, és hogy adott esetben ezeket a kérelmeket más okok miatt lehet‑e ismét elfogadhatatlannak minősíteni.

167

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében, jóllehet a nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja – az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell, ez nem változtat azon, hogy az EUMSZ 267. cikkel bevezetett eljárás a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti együttműködés eszköze, amelynek révén a Bíróság megadja számukra az uniós jog értelmezéséhez azokat a támpontokat, amelyek az általuk eldöntendő jogvita megoldásához szükségesek. Az előzetes döntéshozatalra utalás indoka nem az általános vagy hipotetikus kérdésekről való véleménynyilvánítás, hanem az adott jogvita tényleges megoldásának szükségessége. Az EUMSZ 267. cikkben foglaltak szerint a kért előzetes döntésnek „szükségesnek” kell lennie a kérdést előterjesztő bíróság által az előtte folyamatban lévő ügyben kialakítandó „ítélete meghozatalához” (2020. március 26‑iMiasto Łowicz és Prokurator Generalny zastępowany przez Prokuraturę Krajową [A bírákra alkalmazandó fegyelmi felelősségi rendszer] ítélet, C‑558/18 és C‑563/18, EU:C:2020:234, 43–45, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

168

Ezen túlmenően, az eljárási szabályzat 94. cikkének c) pontja értelmében a kérdést előterjesztő bíróságnak pontosan meg kell jelölnie azon okokat, amelyek miatt kérdés merült fel benne az uniós jog értelmezésére vonatkozóan (2017. december 20‑iAsociación Profesional Elite Taxi ítélet, C‑434/15, EU:C:2017:981, 28. pont).

169

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bírósághoz egyrészről az alapeljárások felpereseinek a származási országukba való kitoloncolását elrendelő határozatok megsemmisítése iránti keresettel, másrészről pedig a röszkei tranzitzónában való elhelyezésükkel kapcsolatos mulasztási keresettel fordultak.

170

Mindazonáltal még ha a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő jogviták tárgyát ily módon közvetlenül nem is az alapeljárások felperesei által benyújtott menedékjog iránti kérelmek vizsgálata képezi, a kérdést előterjesztő bíróság által nyújtott magyarázatokból kitűnik, hogy – annak meghatározása céljából, hogy a nemzetközi védelmet kérelmezők őrizetére vonatkozóan az ezen irányelvekben előírt szabályokra figyelemmel kell‑e megvizsgálni az alapeljárás felpereseinek a röszkei tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában való elhelyezését, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították – ez a bíróság szükségesnek tartja vizsgálni, hogy a felperesek minősülhetnek‑e továbbra is a 2013/32 irányelv és a 2013/33 irányelv értelmében vett nemzetközi védelmet kérelmezőknek.

171

Ebből következik, hogy az alapjogviták kimenetele szempontjából releváns, ekként pedig elfogadható a második kérdés a) és b) pontja, amelyben az előterjesztő bíróság azt kérdezi, hogy a 2013/32 irányelv 2. cikkének f) pontja értelmében vett eljáró hatóság köteles‑e hivatalból újból megvizsgálni az alapeljárások felperesei által benyújtott menedékjog iránti kérelmeket, illetve hogy – ennek hiányában – az alapeljárások felperesei benyújthatnak‑e ismét menedékjog iránti kérelmet.

172

A második kérdés c) és d) pontja ezzel szemben lényegében arra a kérdésre irányul, hogy az alapeljárások felperesei által benyújtott menedékjog iránti kérelmeket ismét el lehet‑e utasítani egy, az előző eljárással nem összefüggő elfogadhatatlansági ok – konkrétan a 2013/32 irányelv 33. cikke (2) bekezdésének b) és c) pontjában előírt egyik ok – miatt, igenlő esetben pedig, hogy kérelmüknek az e két elfogadhatatlansági ok valamelyike miatti elutasítása azt feltételezi‑e, hogy előzetesen vizsgálták, hogy az e két okban hivatkozott harmadik ország hozzájárul‑e a területére történő visszafogadásukhoz.

173

Márpedig a kérdést előterjesztő bíróság nem fejti ki azt az okot, amely miatt úgy véli, hogy nem tud határozatot hozni az előtte folyamatban lévő jogvitákban anélkül, hogy választ kapna a második kérdés c) és d) pontjára.

174

Ebből következik, hogy a második kérdés c) és d) pontját elfogadhatatlannak kell minősíteni.

175

Második kérdésének a) és b) pontjával a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra kíván választ kapni, hogy a 2013/32 irányelv 6. cikkét és 38. cikkének (4) bekezdését a Charta 18. cikkével összefüggésben akként kell‑e értelmezni, hogy amennyiben egy nemzetközi védelem iránti kérelmet a tagállami jog alapján elfogadhatatlannak nyilvánítottak azon az alapon, hogy a kérelmező e tagállam területére olyan harmadik országon keresztül érkezett, ahol nem volt kitéve üldöztetésnek vagy súlyos sérelem veszélyének, illetve ahol biztosított volt a megfelelő szintű védelem, és amennyiben ezt követően ez az utóbbi ország úgy határoz, hogy nem fogadja vissza a területére a kérelmezőt, ezt a kérelmet a 2013/32 irányelv 2. cikkének f) pontja értelmében vett eljáró hatóságnak hivatalból újból meg kell vizsgálnia, vagy pedig akként, hogy e körülmények között, ha az érintett személy új kérelmet nyújtana be, azt az ezen irányelv 33. cikke (2) bekezdésének d) pontja alapján nem lehetne az említett irányelv 2. cikkének q) pontja szerinti „ismételt kérelemként” elfogadhatatlannak nyilvánítani.

176

A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy azt követően, hogy a menekültügyi hatóság a menedékjogról szóló törvény 51. §‑a (2) bekezdésének f) pontja alapján elutasította az alapeljárások felperesei által benyújtott menedékjog iránti kérelmeket, és hogy azok elutasítását jogerős bírósági határozat helybenhagyta, a magyar hatóságok lépéseket tettek azzal a céllal, hogy Szerbia visszafogadja őket a területére. Ez a harmadik ország azonban azon az alapon tagadta meg, hogy eleget tegyen ennek a megkeresésének, mivel álláspontja szerint az alapeljárások felperesei – az Unió és Szerbia közötti visszafogadási megállapodás 3. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében – jogszerűen léptek Magyarország területére.

177

Egyebekben emlékeztetni kell arra, hogy a jelen ítélet 165. pontja szerint egy, a nemzetközi védelem iránti kérelmekre vonatkozó, a menedékjogról szóló törvény 51. §‑a (2) bekezdésének f) pontjában szereplőhöz hasonló elfogadhatatlansági ok ellentétes a 2013/32 irányelv 33. cikkével.

178

A Bíróság ezért – a kérdést előterjesztő bíróság javaslatával ellentétben – nem vizsgálhatja azokat a következményeket, amelyek az uniós jog értelmében abból eredhetnének, hogy az a harmadik ország, amelybe ezzel az okkal összefüggésben az alapeljárások felpereseit küldeni kellene, nem fogadja őket vissza a területére.

179

Mindemellett az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a nemzeti bíróságok és a Bíróság között az EUMSZ 267. cikkel bevezetett együttműködési eljárás keretében a Bíróság feladata, hogy a nemzeti bíróságnak az előtte folyamatban lévő ügy eldöntéséhez hasznos választ adjon, és ebből a szempontból adott esetben a Bíróságnak át kell fogalmaznia az elé terjesztett kérdéseket (2020. március 3‑iGómez del Moral Guasch ítélet, C‑125/18, EU:C:2020:138, 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

180

Ennélfogva ahhoz, hogy hasznos választ lehessen adni a kérdést előterjesztő bíróságnak, a második kérdés a) és b) pontját akként kell érteni, hogy azok arra a kérdésre irányulnak, hogy a Charta 18. cikkével és a lojális együttműködés EUSZ 4. cikk (3) bekezdéséből eredő elvével összefüggésben értelmezett 2013/32 irányelvet akként kell‑e értelmezni, hogy amennyiben egy menedékjog iránti kérelem tárgyában az uniós joggal ellentétes elfogadhatatlansági okon alapuló, jogerős bírósági határozattal helybenhagyott elutasító határozatot hoztak, a 2013/32 irányelv 2. cikkének f) pontja értelmében vett eljáró hatóság hivatalból köteles újból megvizsgálni ezt a kérelmet, vagy pedig akként, hogy e körülmények között, ha az érintett új kérelmet nyújtana be, azt az ezen irányelv 33. cikke (2) bekezdésének d) pontja alapján nem lehetne az említett irányelv 2. cikkének q) pontja szerinti „ismételt kérelemként” elfogadhatatlannak nyilvánítani.

181

E kérdés megválaszolásához elsősorban azt kell meghatározni, hogy a Charta 18. cikkével és a lojális együttműködés EUSZ 4. cikk (3) bekezdéséből eredő elvével összefüggésben értelmezett 2013/32 irányelv előírja‑e, hogy az eljáró hatóság hivatalból újból megvizsgálja azt a nemzetközi védelem iránti kérelmet, amelynek tárgyában a 2013/32 irányelv 33. cikkével ellentétes elfogadhatatlansági okon alapuló, jogerős bírósági határozattal helybenhagyott elutasító határozatot hoztak.

182

E tekintetben meg kell állapítani, hogy – a jelen ítélet 149. pontjában felidézetteknek megfelelően – mivel a 2013/32 irányelv 33. cikke kimerítően felsorolja azokat az eseteket, amelyekben a nemzetközi védelem iránti kérelmeket elfogadhatatlanként lehet elutasítani, ez a cikk olyan szabályt tartalmaz, amelynek tartalma feltétlen és kellően pontos ahhoz, hogy arra valamely jogalany hivatkozhasson, és a bíróság azt alkalmazhassa. Ebből következik, hogy ez a cikk közvetlen hatállyal bír (lásd analógia útján: 2018. július 25‑iAlheto ítélet, C‑585/16, EU:C:2018:584, 98. és 99. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

183

Az uniós joggal ellentétes nemzeti jogszabályok alkalmazásának szükség esetén való mellőzésére vonatkozó, közvetlen hatállyal bíró kötelezettség nemcsak a nemzeti bíróságokat terheli, hanem az uniós jogot hatáskörének keretei között alkalmazni hivatott minden állami szervet is, ideértve a közigazgatási hatóságokat (lásd ebben az értelemben: 1989. június 22‑iCostanzo ítélet, 103/88,EU:C:1989:256, 30. és 31. pont; 2018. december 4‑iMinister for Justice and Equality és Commissioner of An Garda Síochána ítélet, C‑378/17, EU:C:2018:979, 38. pont; 2020. január 21‑iBanco de Santander ítélet, C‑274/14, EU:C:2020:17, 78. pont).

184

Ebből következik, hogy a menedékjogról szóló törvény 51. §‑a (2) bekezdésének f) pontjában előírthoz hasonló ok alapján nem nyilváníthat elfogadhatatlannak egy nemzetközi védelem iránti kérelmet annak a tagállamnak a közigazgatási hatósága vagy bírósága, amelyet köt a 2013/32 irányelv.

185

Emlékeztetni kell ugyanakkor arra, hogy a res iudicata elve úgy az európai uniós, mint a nemzeti jogrendekben jelentős szerepet tölt be. Ugyanis mind a jog, mind a jogviszonyok stabilitásának, illetve az igazságszolgáltatás megfelelő működésének biztosításához fontos, hogy ne lehessen többé vita tárgyává tenni azokat a bírósági határozatokat, amelyek a rendelkezésre álló jogorvoslatok kimerülését, illetve az azok előterjesztésére nyitva álló határidők elteltét követően jogerőre emelkedtek (2003. szeptember 30‑iKöbler ítélet, C‑224/01, EU:C:2003:513, 38. pont; 2018. október 24‑iXC és társai ítélet, C‑234/17, EU:C:2018:853, 52. pont; 2020. április 2‑iCRPNPAC és Vueling Airlines ítélet, C‑370/17 és C‑37/18, EU:C:2020:260, 88. pont).

186

Azt is hangsúlyozni kell, hogy – az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében – jóllehet egy, a Bíróság által értelmezett szabályt a közigazgatási hatóságoknak alkalmazniuk kell saját hatásköreikben az értelmezés iránti kérelemről határozó bírósági ítélet előtt keletkezett és létrejött jogviszonyokra is, ez nem változtat azon, hogy a jogbiztonság elvének megfelelően az uniós jog nem követeli meg, hogy egy közigazgatási hatóság főszabály szerint köteles visszavonni az észszerű jogorvoslati határidő lejártával vagy a jogorvoslati út kimerítésével jogerőssé vált közigazgatási határozatot. Ezen elv tiszteletben tartása annak elkerülését teszi lehetővé, hogy a joghatást kiváltó közigazgatási aktusokat időbeli korlátok nélkül megkérdőjelezzék (2004. január 13‑iKühne & Heitz ítélet, C‑453/00, EU:C:2004:17, 22. és 24. pont; 2006. szeptember 19‑ii‑21 Germany és Arcor ítélet, C‑392/04 és C‑422/04, EU:C:2006:586, 51. pont; 2008. február 12‑iKempter ítélet, C‑2/06, EU:C:2008:78, 36. és 37. pont).

187

A Bíróság ítélkezési gyakorlatából ugyanakkor az is kitűnik, hogy a közigazgatási határozat elfogadásáért felelős közigazgatási hatóság azonban – a lojális együttműködés EUSZ 4. cikk (3) bekezdéséből eredő elve alapján – köteles felülvizsgálni ezt a határozatot, és esetlegesen köteles azt visszavonni, ha négy feltétel teljesül. Először is, ha a közigazgatási hatóság a nemzeti jog szerint hatáskörrel rendelkezik e határozat visszavonására. Másodszor, ha a kérdéses határozat végső fokon eljáró nemzeti bíróság ítéletének következtében vált jogerőssé. Harmadszor, ha az említett ítélet a Bíróságnak az ítélet meghozatalát követő ítélkezési gyakorlatára tekintettel az uniós jog téves értelmezésén alapul, és nem fordultak a Bírósághoz előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel az EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdésében foglalt feltételek szerint. Negyedszer, ha az érintett közvetlenül az említett ítélkezési gyakorlatról való tudomásszerzést követően a közigazgatási hatósághoz fordult (lásd ebben az értelemben: 2004. január 13‑iKühne & Heitz ítélet, C‑453/00, EU:C:2004:17, 28. pont; 2006. szeptember 19‑ii‑21 Germany és Arcor ítélet, C‑392/04 és C‑422/04, EU:C:2006:586, 52. pont).

188

A Bíróság a negyedik feltételt illetően azt is pontosította, hogy a tagállamok a jogbiztonság elve alapján megkövetelhetik, hogy a jogerőssé vált és a Bíróság későbbi értelmezése alapján az uniós joggal ellentétes közigazgatási határozat felülvizsgálatára irányuló kérelmet észszerű határidőben terjesszék az illetékes hatóság elé (2008. február 12‑iKempter ítélet, C‑2/06, EU:C:2008:78, 59. pont).

189

Ebből következik, hogy még ha a nemzeti jog lehetővé is teszi a menekültügyi hatóság számára a nemzetközi védelem iránti kérelmet az uniós jog megsértésével elfogadhatatlannak nyilvánító határozat felülvizsgálatát, ez nem változtat azon, hogy az uniós jog nem kötelezi ezt a hatóságot arra, hogy hivatalból járjon el újból ezzel a kérelemmel kapcsolatban.

190

A fentiekből következik, hogy a Charta 18. cikkével és a lojális együttműködés EUSZ 4. cikk (3) bekezdéséből eredő elvével összefüggésben értelmezett 2013/32 irányelv nem írja elő, hogy a 2013/32 irányelv 2. cikkének f) pontja értelmében vett eljáró hatóság hivatalból újból megvizsgálja azt a nemzetközi védelem iránti kérelmet, amelynek tárgyában jogerős bírósági határozattal helybenhagyott elutasító határozatot hoztak azt megelőzően, hogy az említett határozat uniós jogba ütközését megállapították.

191

Másodsorban azt kell meghatározni, hogy az uniós jog ugyanezen rendelkezéseivel ellentétes‑e az, hogy amennyiben az első nemzetközi védelem iránti kérelem tárgyában az uniós jog megsértésével – jogerős bírósági határozattal helybenhagyott – elutasító határozatot hoztak, az ugyanazon kérelmező által benyújtott új menedékjog iránti kérelmet a 2013/32 irányelv 33. cikke (2) bekezdésének d) pontja alapján az említett irányelv 2. cikkének q) pontja szerinti „ismételt” kérelemként elfogadhatatlannak lehet nyilvánítani.

192

E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelem uniós joggal ellentétes ok miatti elutasítását helybenhagyó jogerős bírósági határozat fennállása nem képezi akadályát annak, hogy az érintett személy egy, a 2013/32 irányelv 2. cikkének q) pontja értelmében vett ismételt kérelmet nyújtson be. Ily módon – ilyen határozat ellenére is – gyakorolhatja a Charta 18. cikkében kimondott, valamint a 2011/95 irányelvben és a 2013/32 irányelvben konkretizált azon jogát, hogy nemzetközi védelemre jogosultként elismerjék, amennyiben teljesülnek az uniós jogban megkövetelt feltételek.

193

Kétségtelen, hogy a 2013/32 irányelv 33. cikke (2) bekezdésének d) pontjából következik, hogy egy ilyen ismételt kérelmet elfogadhatatlannak lehet nyilvánítani, ha a kérelem esetében nem merültek fel új körülmények vagy tények, vagy a kérelmező nem adott elő ilyeneket annak megvizsgálásával kapcsolatban, hogy a kérelmező a nemzetközi védelemre jogosult személynek minősül‑e.

194

Ugyanakkor a Bíróság által hozott, az azon nemzeti szabályozásnak az uniós joggal való összeegyeztethetetlenségét megállapító ítélet, amely lehetővé teszi egy nemzetközi védelem iránti kérelem elfogadhatatlanként, azon az alapon való elutasítását, hogy a kérelmező az érintett tagállam területére olyan állam területéről érkezett, ahol nincs kitéve üldöztetésnek vagy súlyos sérelem veszélyének, vagy ahol a megfelelő szintű védelem biztosított, a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásával kapcsolatos, az említett irányelv 33. cikke (2) bekezdésének d) pontja értelmében vett új körülményt képez, így az említett ismételt kérelmet nem lehet ezen utóbbi rendelkezés alapján elutasítani.

195

Ez a következtetés akkor is érvényes, ha az előző pontban említett kérelmező nem hivatkozik a Bíróság ilyen ítéletére.

196

A nemzetközi védelmet kérelmező esetében elismert és a jelen ítélet 192. pontjában említett jog tényleges érvényesülése ráadásul súlyosan sérülne, ha egy ismételt kérelmet a 2013/32 irányelv 33. cikke (2) bekezdésének d) pontjában említett ok miatt elfogadhatatlannak lehetne nyilvánítani, holott az első kérelem elutasítására az uniós jog megsértésével került sor.

197

E rendelkezés ilyen értelmezése következményeként ugyanis előfordulhatna, hogy minden egyes új nemzetközi védelem iránti kérelemmel összefüggésben helytelenül alkalmazzák az uniós jogot, anélkül hogy biztosítani lehetne a kérelmezőnek, hogy kérelmét az uniós jog megsértése nélkül vizsgálják. Az uniós jog nemzetközi védelem biztosításával kapcsolatos eljárásra vonatkozó szabályai hatékony alkalmazásának ezt az akadályát nem igazolhatja észszerűen a jogbiztonság elve (lásd analógia útján: 2020. április 2‑iCRPNPAC és Vueling Airlines ítélet, C‑370/17 és C‑37/18, EU:C:2020:260, 95. és 96. pont).

198

A 2013/32 irányelv 33. cikke (2) bekezdésének d) pontját e tekintetben akként kell értelmezni, hogy az nem alkalmazható az ezen irányelv 2. cikkének q) pontja szerinti ismételt kérelemre, amennyiben az említett irányelv 2. cikkének f) pontja értelmében vett eljáró hatóság megállapítja, hogy a korábbi kérelem jogerős elutasítása ellentétes az uniós joggal. Ennek megállapítása szükségszerűen kötelező ezen eljáró hatóságra nézve, amennyiben az uniós jogba ütközés – mint a jelen ügyben – a Bíróság valamely ítéletéből ered, illetve amennyiben azt járulékosan, valamely nemzeti bíróság állapította meg.

199

Pontosítani kell, hogy egy nemzetközi védelem iránti kérelem jogerős bírósági határozattal helybenhagyott elutasítását követően elfogadott kiutasítási határozat jogszerűségének bíróság általi felülvizsgálatakor a kiutasítási határozattal szembeni keresettel összefüggésben eljáró nemzeti bíróság – az uniós jog értelmében, és anélkül hogy az elutasítást helybenhagyó bírósági határozat ekként fennálló jogereje ezzel ellentétes lenne – járulékosan vizsgálhatja az elutasítás érvényességét, amennyiben az az uniós joggal ellentétes okon alapul.

200

Végezetül hozzá kell fűzni, hogy a jelen ügyben az említett eljáró hatóság mindkét alapügyben az alapeljárások felpereseinek menedékjog iránti kérelmét elutasító határozatot és az őket Magyarország területének Szerbia irányába való elhagyására kötelező határozatot egyetlen és ugyanazon aktusban fogadta el, amint azt számára a 2008/115 irányelv 6. cikkének (6) bekezdése lehetővé teszi (lásd ebben az értelemben: 2018. június 19‑iGnandi ítélet, C‑181/16, EU:C:2018:465, 49. pont). A Bírósághoz benyújtott iratokból kitűnik, hogy ezeket az egyidejű határozatokat jogerős bírósági határozatok helybenhagyták.

201

E körülmények között arra az esetre, ha az eredeti kiutasítási határozatokat módosító és az alapeljárások felpereseinek származási országukba való kitoloncolását elrendelő határozatokat végül megsemmisítik, pontosítani kell, hogy a mind a menedékjog iránti kérelmeket elutasító határozatokat, mind pedig az ezen elutasító határozatokkal egyidejűleg elfogadott kiutasítási határozatokat helybenhagyó bírósági határozatok jogereje nem képezheti akadályát annak, hogy e felperesek kitoloncolását elhalasszák – amint azt egyébként a 2008/115 irányelv 9. cikke (1) bekezdésének a) pontja megköveteli –, ha erről a kitoloncolásról a visszaküldés tilalma elvének megsértésével döntöttek.

202

Ennek még akkor is így kell lennie, ha az eredeti kiutasítási határozatok elfogadása óta nem következett be semmiféle új körülmény, amennyiben nyilvánvaló, hogy – ellentétben a 2008/115 irányelv 5. cikkében előírtakkal – sem a nemzetközi védelem iránti kérelmeket elutasító és a kiutasítást elrendelő közigazgatási hatóság, sem az e határozatok érvényességéről határozatot hozó bíróság nem helytállóan vizsgálta, hogy az ezen eredeti kiutasítási határozatokban említett harmadik ország tiszteletben tartja‑e a visszaküldés tilalmának elvét.

203

A fenti megfontolások összességére figyelemmel a második kérdés a) és b) pontjára azt a választ kell adni, hogy a 2013/32 irányelvet a Charta 18. cikkével és a lojális együttműködés EUSZ 4. cikk (3) bekezdéséből eredő elvével összefüggésben akként kell értelmezni, hogy a 2013/32 irányelv 2. cikkének f) pontja értelmében vett eljáró hatóság nem köteles hivatalból újból megvizsgálni azt a menedékjog iránti kérelmet, amelynek tárgyában jogerős bírósági határozattal helybenhagyott elutasító határozatot hoztak azt megelőzően, hogy az említett határozat uniós jogba ütközését megállapították. A 2013/32 irányelv 33. cikke (2) bekezdésének d) pontját akként kell értelmezni, hogy a Bíróság által hozott, az azon nemzeti szabályozásnak az uniós joggal való összeegyeztethetetlenségét megállapító ítélet, amely lehetővé teszi egy nemzetközi védelem iránti kérelem elfogadhatatlanként, azon az alapon való elutasítását, hogy a kérelmező az érintett tagállam területére olyan állam területéről érkezett, ahol nincs kitéve üldöztetésnek vagy súlyos sérelem veszélyének, vagy ahol a megfelelő szintű védelem biztosított, a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásával kapcsolatos, az e rendelet értelmében vett új körülményt képez. Egyebekben az említett rendelkezés nem alkalmazható az ezen irányelv 2. cikkének q) pontja szerinti ismételt kérelemre, amennyiben az eljáró hatóság megállapítja, hogy a korábbi kérelem jogerős elutasítása ellentétes az uniós joggal. Ennek megállapítása szükségszerűen kötelező ezen eljáró hatóságra nézve, amennyiben az uniós jogba ütközés a Bíróság valamely ítéletéből ered, illetve amennyiben azt járulékosan, valamely nemzeti bíróság állapította meg.

204

Együttesen vizsgálandó harmadik és negyedik kérdésével az előterjesztő bíróság a nemzetközi védelmet kérelmezők őrizetére vonatkozóan a 2013/32 irányelvben és a 2013/33 irányelvben, illetve a harmadik országok jogellenesen tartózkodó állampolgárainak őrizetére vonatkozóan a 2008/115 irányelvben szereplő rendelkezések értelmezésével kapcsolatban tesz fel kérdéseket, az alapeljárások felpereseinek a röszkei tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában való elhelyezése jogszerűségének vizsgálatával összefüggésben, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították.

205

A kérdést előterjesztő bíróság egyebekben pontosítja, hogy harmadik kérdése csak akkor igényel választ, ha a Bíróság úgy véli, hogy az alapeljárások felperesei a röszkei tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában való elhelyezésük időpontjától kezdődően, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították, továbbra is a 2013/32 irányelv és a 2013/33 irányelv hatálya alá tartoznak, valamint – fordítva – hogy negyedik kérdése csak akkor igényel választ, ha a Bíróság úgy véli, hogy a felperesek a tranzitzónában való elhelyezésük óta a 2008/115 irányelv hatálya alá tartoznak.

206

Meg kell tehát határozni, hogy a röszkei tranzitzónában való elhelyezésük időpontjától kezdődően az alapeljárások felpereseinek helyzetét a 2008/115 irányelvre vagy pedig a 2013/32 és a 2013/33 irányelvre tekintettel kell‑e vizsgálni.

207

E tekintetben elsősorban meg kell állapítani, hogy az alapeljárások felpereseinek menedékjog iránti kérelmeit elutasító közigazgatási határozatokkal szemben – a 2013/32 irányelv V. fejezete értelmében – jogorvoslatnak már nem volt helye a röszkei tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában való elhelyezésükkor, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították. Ennélfogva úgy kell tekinteni, hogy ebben az időpontban a nemzetközi védelem iránti kérelmeik tárgyában a 2013/32 irányelv 2. cikkének e) pontja értelmében vett jogerős határozatot hoztak.

208

Ebből következik, hogy az említett időponttól kezdve az alapeljárások felperesei már nem voltak a 2013/32 irányelv 2. cikkének c) pontja és a 2013/33 irányelv 2. cikkének b) pontja értelmében vett nemzetközi védelmet kérelmezők, ily módon már nem tartoznak ezen irányelvek hatálya alá.

209

Másodsorban hangsúlyozni kell, hogy valamely harmadik országbeli állampolgár, hacsak számára nem biztosítottak a 2008/115 irányelv 6. cikkének (4) bekezdése szerinti tartózkodási jogot vagy tartózkodási engedélyt, a 2008/115 irányelv értelmében jogellenesen tartózkodik a tagállam területén, amint nemzetközi védelem iránti kérelmét az eljáró hatóság első fokon elutasította, függetlenül attól, hogy engedélyezték‑e számára, hogy az ezen elutasítással szemben előterjesztett jogorvoslati kérelem elbírálásáig ott maradjon (2018. június 19‑iGnandi ítélet, C‑181/16, EU:C:2018:465, 59. pont; 2018. július 5‑iC és társai végzés, C‑269/18 PPU, EU:C:2018:544, 47. pont).

210

Mivel a Bírósághoz benyújtott iratokból nem tűnik ki, hogy az alapeljárások felpereseit megilleti a 2008/115 irányelv 6. cikkének (4) bekezdése szerinti tartózkodási jog vagy tartózkodási engedély, úgy kell tekinteni, hogy a menedékjog iránti kérelmeiket első fokon elutasító határozat időpontjától kezdve jogellenesen tartózkodnak Magyarország területén. Ennélfogva ezen időponttól kezdve a 2008/115 irányelv hatálya alá tartoznak, figyelemmel arra, hogy a kérdést előterjesztő bíróság pontosította, hogy nem vonatkozik rájuk az ezen irányelv 2. cikkének (2) bekezdésében előírt egyetlen kivétel sem.

211

Ezen túlmenően, mivel az alapeljárások felpereseinek menedékjog iránti kérelmeit elutasító közigazgatási határozatokat bírósági határozatok helybenhagyták, az alapeljárások felperesei – főszabály szerint – az e tekintetben a 2008/115 irányelvben előírt feltételek tiszteletben tartása mellett, kitoloncolás céljából őrizetbe vehetők.

212

Mindemellett harmadsorban hangsúlyozni kell, hogy a Bíróság előtt lefolytatott tárgyaláson a C‑925/19 PPU. sz. ügy alapjául szolgáló eljárás felperesei kiemelték, hogy egyikük új menedékjog iránti kérelmet nyújtott be. Ezt a kérelmet mint elfogadhatatlant utasították el, amit az említett felperes a kérdést előterjesztő bíróságtól eltérő bíróság előtt még folyamatban lévő kereset benyújtása révén megtámadott.

213

E tényezők bebizonyosodása esetén – amit a kérdést előterjesztő bíróságnak kell vizsgálnia – az említett felperesnek az új menedékjog iránti kérelmének benyújtásától kezdően ismételten a 2013/32 irányelv és a 2013/33 irányelv hatálya alá tartozó nemzetközi védelmet kérelmezőnek kell minősülnie. Egyebekben hozzá kell fűzni, hogy még ha ez a felperes a menedékjog iránti kérelme első fokon történő elutasításának időpontjától kezdve a 2008/115 irányelv hatálya alá tartozik is, nem alkalmazhatnak vele szemben őrizetbe vételi intézkedést ezen irányelv 15. cikke alapján mindaddig, amíg az elutasítással szembeni keresete folyamatban van (2018. június 19‑iGnandi ítélet, C‑181/16, EU:C:2018:465, 61. és 62. pont).

214

E körülmények között – azzal a céllal, hogy hasznos választ lehessen adni a kérdést előterjesztő bíróságnak – a harmadik és a negyedik kérdést egyaránt meg kell válaszolni.

215

Harmadik kérdésének b) pontjával és negyedik kérdésének a) pontjával az előterjesztő bíróság lényegében arra kíván választ kapni, hogy a 2013/33 irányelv 2. cikkének h) pontját és a 2008/115 irányelv 16. cikkét akként kell‑e értelmezni, hogy az ezen irányelvek értelmében vett „őrizetnek” minősül a harmadik országbeli állampolgárok azon kötelezettsége, hogy folyamatosan a tagállam külső határán található tranzitzónában tartózkodjanak, amelyet önkéntesen semmilyen irányban nem hagyhatnak el jogszerűen.

216

Ami elsősorban az „őrizet” 2013/33 irányelv értelmében vett fogalmát illeti, a jelen ítélet 113. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatra tekintettel először is hangsúlyozni kell, hogy ezen irányelv 2. cikkének h) pontja értelmében ez a fogalom kiterjed a kérelmező tartózkodásának olyan meghatározott helyre történő bármely, a tagállam általi korlátozására, ahol a kérelmezőt mozgásszabadságától megfosztják.

217

Ennélfogva magából e rendelkezés szövegéből kitűnik, hogy az őrizet a mozgásszabadságtól való megfosztást, nem pedig annak puszta korlátozását feltételezi, és hogy ezt a megfosztást az jellemzi, hogy az érintett személyt egy maghatározott helyen különítik el a népesség többi részétől.

218

Másodszor, ezt az értelmezést megerősíti e rendelkezés keletkezése. Ily módon a 2013/33 irányelv alapjául szolgáló, a menedékkérők befogadására vonatkozó minimumszabályok megállapításáról szóló európai parlamenti és tanácsi irányelvre irányuló javaslat (COM(2008) 815 végleges) indokolása 3. pontjának 4. alpontjából kitűnik, hogy az őrizet ezen irányelvvel létrehozott jogi rendszere az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának a menedékkérőkre vonatkozó fogva tartási intézkedésekről szóló 2003. április 16‑i ajánlásán, valamint az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztosságának a menedékkérők fogva tartására alkalmazandó kritériumokról és normákról szóló, 1999. február 26‑i iránymutatásán alapul (lásd ebben az értelemben: 2016. február 15‑iN. ítélet, C‑601/15 PPU, EU:C:2016:84, 63. pont; 2017. szeptember 14‑iK. ítélet, C‑18/16, EU:C:2017:680, 46. pont).

219

Márpedig egyrészről az említett ajánlás a menedékkérők fogva tartásával kapcsolatos intézkedéseket a következőképpen határozza meg: „a [menedékkérők] olyan szorosan lehatárolt vagy korlátozott területen tartása, ahol meg vannak fosztva szabadságuktól”, emellett pedig pontosítja, hogy „a lakó‑ vagy tartózkodási hellyel kapcsolatos korlátozások hatálya alatt álló személyek általánosságban nem minősülnek fogvatartási intézkedések alá vont személyeknek”.

220

Másrészről az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztosságának említett iránymutatása a menedékkérők fogva tartását akként határozza meg, hogy az „a szabadságelvonás szabadságtól való megfosztást vagy olyan zárt helyre való korlátozást jelent, amelyet a menedékkérő nem hagyhat el tetszése szerint, ideértve többek között a börtönt, a speciális rendeltetésű fogvatartó létesítményeket, valamint a zárt befogadó központokat, őrzött szállásokat és egyéb zárt létesítményeket”, emellett pedig pontosítja, hogy „[a] szabadságelvonás (fogva tartás) és a szabad mozgás enyhébb korlátozásai közötti különbségtétel »a korlátozás mértéke alapján történik, nem pedig annak jellege és módja alapján«”.

221

Harmadszor, a 2013/33 irányelv 2. cikke h) pontjának kontextusából az is kitűnik, hogy az őrizetet olyan végső megoldásként alkalmazható kényszerítő intézkedésnek kell érteni, amely nem szorítkozik a nemzetközi védelmet kérelmező mozgásszabadságának korlátozására.

222

Ily módon ezen irányelv 8. cikkének (2) bekezdése akként rendelkezik, hogy őrizetbe vételi intézkedés csak akkor rendelhető el, ha kevésbé kényszerítő jellegű alternatív intézkedések alkalmazása nem lenne hatékony. Egyebekben az említett irányelv 8. cikkének (4) bekezdése értelmében a tagállamok biztosítják, hogy nemzeti jogukban megállapítják az őrizet alternatíváival – úgymint a hatóságoknál való rendszeres jelentkezéssel, pénzügyi biztosíték letétbe helyezésével vagy egy kijelölt helyen való tartózkodásra vonatkozó kötelezettséggel – kapcsolatos szabályokat. Az őrizet ezen utóbbi alternatíváját akként kell érteni, hogy az visszautal a nemzetközi védelmet kérelmező mozgásszabadságának a 2013/33 irányelv 7. cikkében megengedett korlátozásaira, figyelemmel arra, hogy e cikk értelmében ezek a korlátozások nem érinthetik a kérelmező magánéletének elidegeníthetetlen terét, és azoknak kellő lehetőséget kell teremteniük az ezen irányelvben biztosított valamennyi kedvezményhez való hozzáférésre.

223

A fentiekből következik, hogy a nemzetközi védelmet kérelmezőknek a 2013/33 irányelv 2. cikkének h) pontja szerinti őrizete olyan kényszerítő intézkedést képez, amely megfosztja ezeket a kérelmezőket mozgásszabadságuktól, és elkülöníti őket a népesség többi részétől, továbbá arra kötelezi őket, hogy folyamatosan egy korlátozott és zárt területen tartózkodjanak.

224

Ami másodsorban az „őrizet” 2008/115 irányelv értelmében vett fogalmát illeti, meg kell állapítani, hogy sem a 16. cikk, sem az irányelv más rendelkezése nem tartalmazza e fogalom meghatározását. Mindemellett nincs olyan tényező, amely alapján úgy lehetne vélni, hogy az uniós jogalkotó a 2008/115 irányelv kontextusában az „őrizet” fogalmát attól eltérő jelentéssel szándékozta volna felruházni, mint amellyel az a 2013/33 irányelv kontextusában rendelkezik. Ráadásul a 2013/33 irányelv – és különösen 8. cikke (3) bekezdésének d) pontja –az ezen irányelv értelmében vett „őrizet” megengedhető helyzeteinek körében kifejezetten megemlíti azt a helyzetet, amelyben az érintett harmadik országbeli állampolgár a 2008/115 irányelv szerinti kiutasítási eljárás keretében már őrizetben van, ami alátámasztja azt az értelmezést, hogy az „őrizet” e két irányelv szerinti fogalma egyazon valóságot fedi le.

225

A fentiekből következik, hogy a harmadik országok valamely tagállam területén jogellenesen tartózkodó állampolgárának a 2008/115 irányelv értelmében vett „őrizete” a 2013/33 irányelv 2. cikkének h) pontjában meghatározottal és a jelen ítélet 223. pontjában leírttal azonos jellegű kényszerítő intézkedést képez.

226

A jelen ítélet 68–70. pontjában megállapítottaknak megfelelően, az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokból kitűnik, hogy az alapeljárások felperesei – a Magyarország területére való belépésük időpontjától kezdve – kötelesek folyamatosan a röszkei tranzitzónában tartózkodni, amelyet magas kerítés és szögesdrót vesz körül. A kérdést előterjesztő bíróság szerint a felpereseket olyan konténerekben szállásolták el, amelyeknek területe nem nagyobb 13 m2‑nél. Engedély nélkül nem fogadhatnak az e zónán kívülről érkező látogatókat, zónán belüli mozgásuk pedig korlátozott, és azt az állandó jelleggel az említett zónában és annak közvetlen közelében tartózkodó rendfenntartó szervek tagjai felügyelik.

227

Amint arra a főtanácsnok indítványának 167. pontjában lényegében rámutatott, ily módon a Bírósághoz benyújtott iratokból következik, hogy az alapeljárások felpereseinek a röszkei tranzitzónában való elhelyezése nem különbözik az őrizet rendszerétől.

228

E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a magyar kormány által az írásbeli észrevételeiben és a tárgyalás során felhozott érv – amely szerint az alapeljárások felperesei Szerbia irányába szabadon elhagyhatják a röszkei tranzitzónát – nem kérdőjelezheti meg azt az értékelést, amely szerint e felperesek e tranzitzónában való elhelyezése nem különbözik az őrizet rendszerétől.

229

Egyrészről ugyanis – és anélkül, hogy a Bíróságnak kellene a jelen ügyekkel összefüggésben határozatot hoznia arról, hogy a szerb hatóságok magatartása megfelel‑e az Unió és Szerbia közötti visszafogadási megállapodásnak – az előzetes döntéshozatalra utaló határozatokból egyértelműen kitűnik, és azt egyébként a magyar kormány sem vitatta, hogy az alapeljárások felpereseinek Szerbiába való esetleges belépését ez a harmadik ország jogellenesnek tekintené, következésképpen pedig, hogy a felperesek ott szankcióknak tennék ki magukat. Ennélfogva – különösen ezen ok miatt – nem lehet úgy tekinteni, hogy a felpereseknek tényleges lehetőségük van a röszkei tranzitzóna elhagyására.

230

Másrészről – amint azt lényegében a C‑925/19. PPU. sz. ügy alapjául szolgáló eljárás felperesei hangsúlyozzák – Magyarország területének elhagyásával fennáll a kockázata annak, hogy a felperesek elveszítik minden lehetőségét annak, hogy Magyarországon menekült jogállást szerezzenek. A menedékjogról szóló törvény 80/J. §‑a értelmében ugyanis új menedékjog iránti kérelmet csak a röszkei és a tompai (Magyarország) tranzitzóna valamelyikében nyújthatnak be. Ezen túlmenően, ugyanezen törvény 80/K. §‑ából következik, hogy a menekültügyi hatóság dönthet úgy, hogy megszünteti a nemzetközi védelem iránti eljárást, ha a kérelmező e két zóna valamelyikét elhagyja, valamint hogy ez a határozat közigazgatási perben nem támadható meg.

231

A fenti megfontolások összességéből következik, hogy a harmadik kérdés b) pontjára és a negyedik kérdés a) pontjára azt a választ kell adni, hogy a 2008/115 irányelvet és a 2013/33 irányelvet akként kell értelmezni, hogy az említett irányelvek értelmében vett „őrizetre” jellemző szabadságelvonást képez a harmadik országbeli állampolgárok arra kötelezése, hogy folyamatosan egy olyan korlátozott és zárt területű tranzitzónában tartózkodjanak, amelyen belül korlátozottan és felügyelet mellett mozoghatnak, és amelyet jogszerűen semmilyen irányban nem hagyhatnak el önkéntesen.

232

Harmadik kérdésének a) pontjával az előterjesztő bíróság lényegében arra kíván választ kapni, hogy a 2013/32 irányelv 43. cikkét akként kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes a nemzetközi védelmet kérelmezőknek négy hetet meghaladó időtartamban egy tranzitzónában fenntartott őrizete.

233

Elöljáróban hangsúlyozni kell, hogy a magyar kormány vitatja, hogy az alapeljárások felpereseinek menedékjog iránti kérelmei a 2013/32 irányelv 43. cikkét átültető nemzeti rendelkezések alapján vizsgálati eljárás tárgyát képezték volna.

234

Emlékeztetni kell ugyanakkor arra, hogy kizárólag a kérdést előterjesztő bíróság rendelkezik hatáskörrel a nemzeti jog értelmezésére, valamint az elé terjesztett jogvita tényállásának megállapítására és megítélésére, és ebből a meghozandó határozatára vonatkozó következmények levonására (lásd ebben az értelemben: 2007. december 11‑iEind ítélet, C‑291/05, EU:C:2007:771, 18. pont; 2020. január 30‑iI. G. I. ítélet, C‑394/18, EU:C:2020:56, 50. pont). Ebből következik, hogy a releváns nemzeti szabályozás alkalmazását illetően a Bíróságnak az említett bíróság által megállapított helyzetet kell alapul vennie, valamint hogy nem köthetik őt az alapeljárásban részt vevő fél által előadott feltevések (lásd ebben az értelemben: 2016. június 8‑iHünnebeck ítélet, C‑479/14, EU:C:2016:412, 36. pont; 2020. április 2‑iCoty Germany ítélet, C‑567/18, EU:C:2020:267, 22. pont).

235

E pontosítást követően elsősorban hangsúlyozni kell, hogy a 2013/32 irányelv 43. cikkének (1) bekezdése felkínálja a tagállamok számára azt a lehetőséget, hogy határaikon vagy tranzitzónáikban különös eljárásokat állapítsanak meg annak érdekében, hogy döntést hozzanak az ezen irányelv 33. cikke alapján ezeken a helyeken benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmek elfogadhatósága tárgyában vagy az említett irányelv 31. cikkének (8) bekezdésében előírt valamely esetben e kérelem érdemét illetően, feltéve hogy ezek az eljárások tiszteletben tartják az ugyanezen irányelv II. fejezetében említett alapelveket és garanciákat. A 2013/32 irányelv 43. cikkének (2) bekezdése értelmében ezeket a különös eljárásokat észszerű határidőn belül kell lefolytatni, amellett, hogy ha a nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító döntés négy héten belül nem születik meg, az érintett tagállamnak a kérelmező részére engedélyeznie kell a területére való belépést, a kérelmet pedig e négyhetes határidőn belül az általános eljárásnak megfelelően el kell bírálni.

236

A 2013/32 irányelv (38) preambulumbekezdéséből az is következik, hogy a határon lefolytatott ezen eljárás célja annak lehetővé tétele a tagállamok számára, hogy a valamely tagállam határán vagy tranzitzónájában benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelmekkel kapcsolatos határozatot azt megelőzően hozzák meg, hogy döntést hoznának a kérelmezőnek a tagállam területére való belépéséről.

237

A tagállamok számára ily módon megengedett, hogy arra kötelezzék a nemzetközi védelmet kérelmezőket, hogy legfeljebb négyhetes időszakban a határaikon vagy valamely tranzitzónájukban tartózkodjanak azt megelőzően, hogy döntést hoznának arról, hogy a kérelmező beléphet‑e az ország területére, ha kérelmük – a 2013/32 irányelv 33. cikke értelmében – elfogadhatatlan, illetve ha azt ezen irányelv 31. cikke (8) bekezdésének megfelelően nem kell megalapozatlannak nyilvánítani.

238

Márpedig ezt a helyzetet irányozza elő a 2013/33 irányelv 8. cikke (3) bekezdésének c) pontja, amely értelmében a tagállamok őrizetbe vehetik a nemzetközi védelmet kérelmezőt, hogy eljárás keretében döntést hozzanak arról, hogy a kérelmező beléphet‑e az ország területére. Egyebekben a 2013/33 irányelv 10. cikkének (5) bekezdése és 11. cikkének (6) bekezdése – a 2013/32 irányelv 43. cikkében említett különös eljárások alkalmazásával összefüggésben – kifejezetten utal a nemzetközi védelmet kérelmezők határátkelőhelyen vagy tranzitzónában foganatosított őrizetének részletes szabályaira.

239

Ebből következik, hogy a 2013/32 irányelv 43. cikke engedélyezi, hogy a tagállamok – az e 43. cikkben említett feltételek mellett és az ott előírt eljárások hatékony érvényesülésének biztosítása céljából – a 2013/33 irányelv 2. cikkének h) pontja értelmében vett „őrizetbe” vegyék a határaikra érkező nemzetközi védelmet kérelmezőket.

240

Az említett 43. cikk (1) és (2) bekezdéséből következik ugyanakkor, hogy az e rendelkezéseken alapuló őrizet időtartama nem haladhatja meg a négy hetet. Jóllehet ez a cikk nem pontosítja ezen időszak kezdő időpontját, úgy kell tekinteni, hogy ez az időszak abban az időpontban kezdődik, amikor a nemzetközi védelem iránti kérelmet a 2013/32 irányelv 6. cikkének (2) bekezdése értelmében benyújtották, és ezt az időpontot kell az e kérelem megvizsgálására irányuló eljárás kezdő időpontjának tekinteni.

241

Ebből következik, hogy a nemzetközi védelmet kérelmező tranzitzónában foganatosított, a kérelme – 2013/32 irányelv 6. cikkének (2) bekezdése szerinti – benyújtásának időpontjától számított négyhetes időszakon túli őrizete nem igazolható ezen irányelv 43. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében.

242

Mindemellett másodsorban meg kell állapítani, hogy – a 2013/32 irányelv 43. cikkének (3) bekezdése értelmében – amennyiben a nemzetközi védelmet kérelmezők nagyszámú érkezése lehetetlenné teszi az ezen irányelv 43. cikkének (1) bekezdése értelmében a tagállamok által a határaikon vagy tranzitzónáikban létrehozott különös eljárások alkalmazását, ezen eljárások továbbra is alkalmazhatók, ha és ameddig az érintett nemzetközi védelmet kérelmezők rendes elhelyezésére a határ vagy a tranzitzóna közelében kerül sor.

243

A 2013/32 irányelv 43. cikkének (3) bekezdése tehát lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy nagyszámú nemzetközi védelmet kérelmező érkezésének sajátos helyzetében továbbra is alkalmazzák az e cikk (1) bekezdésében előírt eljárásokat, akkor is, ha túllépik azt a négyhetes időszakot, amelyen belül ezeket az eljárásokat ugyanezen cikk (2) bekezdése értelmében rendesen le kell folytatni.

244

Magából az ezen irányelv 43. cikke (3) bekezdésének szövegéből azonban kitűnik, hogy ezen eljárások alkalmazását csak akkor lehet folytatni, ha az e cikk (2) bekezdésében előírt négyhetes időszak során a nemzetközi védelmet kérelmezők rendes elhelyezésére a határ vagy a tranzitzóna közelében kerül sor.

245

Márpedig annak megkövetelésével, hogy ezeket a kérelmezőket rendes körülmények között helyezzék el, a 2013/32 irányelv 43. cikkének (3) bekezdése szükségszerűen kizárta, hogy őrizetüket fenntarthassák. A nemzetközi védelmet kérelmezők rendes elhelyezésének körülményeire ugyanis a 2013/33 irányelv 17. és 18. cikke az irányadó, amelyek értelmében főszabály szerint minden nemzetközi védelmet kérelmező jogosult a számára a szállást lehetővé tevő pénzjuttatásra vagy az idegenrendészeti fogdától eltérő helyen, természetben biztosított szálláshelyre.

246

Ebből következik, hogy a 2013/32 irányelv 43. cikkének (3) bekezdése még akkor sem jogosítja fel a tagállamokat arra, hogy a nemzetközi védelmet kérelmezőket a jelen ítélet 241. pontjában említett négyhetes időszakon túl határaikon vagy valamelyik tranzitzónájukban tartsák őrizetben, ha a nemzetközi védelmet kérelmezők nagyszámú érkezése lehetetlenné teszi az ezen irányelv 43. cikkének (1) bekezdésében említett eljárások e határidőn belüli alkalmazását.

247

Mindemellett hozzá kell fűzni, hogy noha a 2013/32 irányelv 43. cikkének (2) bekezdése értelmében ezek a kérelmezők – főszabály szerint – szabadon beléphetnek az érintett tagállam területére a négyhetes határidő lejártát követően, e cikk (3) bekezdése engedélyezi e tagállam számára, hogy – a 2013/33 irányelv 7. cikkének megfelelően – a határai vagy tranzitzónái közelében elhelyezkedő területre korlátozza mozgásszabadságukat.

248

A fenti megfontolások összességéből következik, hogy a harmadik kérdés a) pontjára azt a választ kell adni, hogy a 2013/32 irányelv 43. cikkét akként kell értelmezni, hogy az nem engedi meg a nemzetközi védelmet kérelmezőknek négy hetet meghaladó időtartamban tranzitzónában fenntartott őrizetét.

249

Harmadik kérdésének c) és d) pontjával az előterjesztő bíróság lényegében arra kíván választ kapni, hogy a 2013/33 irányelv 8. és 9. cikkét akként kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az, ha először is egy nemzetközi védelmet kérelmező őrizetbe vételére kizárólag azért kerül sor, mert nem tud saját magáról gondoskodni, másodszor, ha erre az őrizetre őrizetbe vételt elrendelő határozat előzetes elfogadása nélkül, továbbá ezen intézkedés szükségességének és arányosságának vizsgálata nélkül került sor, harmadszor, ha nem áll az ily módon őrizetbe vett kérelmező rendelkezésére az őrizet elrendelése és fenntartása jogszerűségének vitatását célzó semmiféle jogorvoslat, valamint negyedszer, ha az őrizet pontos időtartama nincs meghatározva.

250

Elsősorban meg kell állapítani, hogy a 2013/33 irányelv 8. cikke (3) bekezdésének első albekezdése kimerítően sorolja fel azokat a különböző indokokat, amelyek igazolhatják a nemzetközi védelmet kérelmező őrizetbe vételét, valamint hogy ezen indokok mindegyike egyedi szükségletet testesít meg, és önálló jelleggel rendelkezik (2016. február 15‑iN. ítélet, C‑601/15 PPU, EU:C:2016:84, 59. pont; 2017. szeptember 14‑iK. ítélet, C‑18/16, EU:C:2017:680, 42. pont).

251

Márpedig amint azt a főtanácsnok indítványának 189. pontjában hangsúlyozta, az ezen irányelv 8. cikke (3) bekezdésének első albekezdésében szereplő okok egyike sem vonatkozik azon nemzetközi védelmet kérelmező esetére, aki nem tud saját magáról gondoskodni.

252

Ezen túlmenően, igaz ugyan – amint azt az említett irányelv (17) preambulumbekezdése kimondja –, hogy az őrizetbe vételnek az ezen irányelvben meghatározott okai nem érintik az őrizet egyéb olyan okait, ideértve a büntetőeljárás keretében történő őrizetben tartás okait, amelyek a nemzeti jog szerint a harmadik országbeli állampolgár vagy a hontalan személy nemzetközi védelem iránti kérelmétől függetlenül alkalmazandók, ez nem változtat azon, hogy az őrizet ezen okainak meghatározása során a tagállamoknak biztosítaniuk kell a 2013/33 irányelv elveinek és célkitűzésének tiszteletben tartását (lásd analógia útján: 2011. december 6‑iAchughbabian ítélet, C‑329/11, EU:C:2011:807, 46. pont).

253

Márpedig a 2013/33 irányelv 17. cikkének (3) bekezdéséből kitűnik, hogy a tagállamoknak minden olyan nemzetközi védelmet kérelmező számára hozzáférést kell biztosítaniuk a befogadás anyagi feltételeihez, aki nem rendelkezik kellő fedezettel az egészségi állapotának megfelelő és az alapszükségleteit biztosító életszínvonal megteremtéséhez.

254

Ebből következik, hogy az anyagi fedezettel nem rendelkező nemzetközi védelmet kérelmező számára nyújtani kell vagy egy, a szállását lehetővé tevő pénzjuttatást, vagy pedig természetbeni szálláshelyet az ezen irányelv 18. cikkében említett valamelyik helyen, amelyeket nem szabad összetéveszteni az ugyanezen irányelv 10. cikkében említett idegenrendészeti fogdákkal. Ennélfogva az anyagi fedezettel nem rendelkező nemzetközi védelmet kérelmező számára az e 18. cikk értelmében vett természetbeni szálláshely biztosítása – az ugyanezen irányelv 20. cikke értelmében vele szemben kiszabható szankciókra is figyelemmel – nem eredményezheti a kérelmezőnek a mozgásszabadságától való megfosztását (lásd ebben az értelemben: 2019. november 12‑iHaqbin ítélet, C‑233/18, EU:C:2019:956, 52. pont).

255

Ennélfogva – és anélkül, hogy vizsgálni kellene azt a kérdést, hogy nemzetközi védelmet kérelmezőként fennálló minőségétől független őrizeti okot képez‑e egy nemzetközi védelmet kérelmező azon az alapon történő őrizetbe vétele, hogy nem tud saját magáról gondoskodni – elegendő megállapítani, hogy egy ilyen ok mindenesetre sérti a befogadás azon anyagi feltételeinek alapvető tartalmát, amelyeket nemzetközi védelem iránti kérelmének vizsgálata során a részére biztosítani kell, következésképpen pedig nem tartja tiszteletben sem a 2013/33 irányelv elveit, sem annak célkitűzését.

256

A fentiekből következik, hogy a 2013/33 irányelv 8. cikke (3) bekezdésének első albekezdésével ellentétes az, ha a nemzetközi védelmet kérelmező őrizetbe vételére kizárólag azért kerül sor, mert nem tud saját magáról gondoskodni.

257

Másodsorban – a 2013/33 irányelv 9. cikke (2) bekezdésének megfelelően – a nemzetközi védelmet kérelmező őrizetét igazságügyi vagy közigazgatási hatóságok írásban rendelik el, és az őrizetbe vételt elrendelő intézkedésben egyebekben fel kell tüntetni az őrizet alapjául szolgáló ténybeli és jogi indokokat.

258

Ezen túlmenően, ezen irányelv 8. cikkének (2) bekezdése előírja, hogy az őrizetbe vételre csak akkor kerülhet sor, ha az – az egyes esetek egyéni értékelése alapján – szükségesnek bizonyul, és ha kevésbé kényszerítő jellegű alternatív intézkedések alkalmazása nem lenne hatékony. Ebből következik, hogy a nemzeti hatóságok csak annak eseti alapon történő vizsgálatát követően vehetik őrizetbe a nemzetközi védelmet kérelmezőt, hogy ez az őrizet arányos‑e az azzal elérni kívánt célokkal (2017. szeptember 14‑iK. ítélet, C‑18/16, EU:C:2017:680, 48. pont).

259

A fentiekből következik, hogy a 2013/33 irányelv 8. cikkének (2) és (3) bekezdésével, valamint 9. cikkének (2) bekezdésével ellentétes, ha a nemzetközi védelmet kérelmezőt anélkül veszik őrizetbe, hogy előzetesen vizsgálták volna ezen intézkedés szükségességét és arányosságát, valamint anélkül, hogy sor került volna az ezen őrizet alapjául szolgáló ténybeli és jogi indokokat feltüntető közigazgatási vagy igazságügyi határozat elfogadására.

260

Harmadsorban, a 2013/33 irányelv 9. cikke (3) bekezdésének első albekezdése megköveteli, hogy amennyiben a nemzetközi védelmet kérelmező őrizetét közigazgatósági hatóság rendeli el, a tagállamok gondoskodjanak arról, hogy az őrizet jogszerűségének bírósági felülvizsgálatát hivatalból és/vagy az őrizetbe vett személy kérésére mielőbb elvégezzék. Ezen túlmenően, ezen irányelv 9. cikkének (5) bekezdése előírja, hogy az őrizetet megfelelő időközönként igazságügyi hatóság vizsgálja felül hivatalból és/vagy az érintett kérelmező kérésére.

261

A fentiekből következik, hogy a 2013/33 irányelv 9. cikkének (3) és (5) bekezdésével ellentétes, ha egy tagállam nem írja elő a nemzetközi védelmet kérelmező őrizetét elrendelő közigazgatási határozat jogszerűségének semmiféle bírósági felülvizsgálatát.

262

Negyedsorban a 2013/33 irányelv 9. cikkéknek (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy egy nemzetközi védelmet kérelmezőt a lehető legrövidebb időre és kizárólag az őrizet oka fennállásának idejére lehet őrizetbe venni és ott tartani, az őrizet ezen okát érintő közigazgatási eljárásokat pedig kellő gondossággal kell végrehajtani, és az ezen eljárásokban fellépő – a kérelmezőnek fel nem róható – késedelmek nem indokolhatják az őrizet meghosszabbítását.

263

Ezzel szemben a 2013/33 irányelv egyik rendelkezése sem rögzít egy meghatározott időszakot, amelyen túl a tagállamok kötelesek lennének megszüntetni a nemzetközi védelmet kérelmezők őrizetét. E tekintetben meg kell állapítani, hogy míg az irányelvjavaslat (COM(2008) 815 végleges) 9. cikke kifejezetten előírta, hogy az őrizetbe vételt elrendelő határozatban fel kell tüntetni az őrizet maximális időtartamát, ez a követelmény nem jelenik meg a 2013/33 irányelv végleges szövegében.

264

Hozzá kell azonban fűzni, hogy a nemzetközi védelmet kérelmező őrizete maximális időtartama meghatározásának hiánya csak akkor tartja tiszteletben a szabadsághoz való, a Charta 6. cikkében kimondott jogát, ha e kérelmező számára – a 2013/33 irányelv 9. cikkében megkövetelteknek megfelelően – biztosítják azokat a hatékony eljárási garanciákat, amelyek lehetővé teszik őrizetének megszüntetését akkor, amikor az már nem szükséges, vagy nem arányos az általa elérni kívánt célkitűzéssel. Konkrétan: amennyiben egy nemzetközi védelmet kérelmező őrizetére nem vonatkozik időbeli korlátozás, a 2013/32 irányelv 2. cikkének f) pontja értelmében vett eljáró hatóságnak a kellő gondossággal kell eljárnia (lásd analógia útján: EJEB, 2017. június 22., S.M.M. kontra Egyesült Királyság, CE:ECHR:2017:0622JUD007745012, 84. §, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

265

Ebből következik, hogy a 2013/33 irányelv 9. cikkével nem ellentétes az a tagállami szabályozás, amely nem írja elő azt az időtartamot, amelynek lejártával a nemzetközi védelmet kérelmező őrizete automatikusan jogellenesnek minősül, amennyiben ez a tagállam biztosítja mind egyrészről azt, hogy az őrizet csak addig tart, ameddig az azt igazoló ok fennáll, mind pedig másrészről azt, hogy az ezen okot érintő közigazgatási eljárásokat gondossággal hajtják végre.

266

A fenti megfontolások összességéből következik, hogy a harmadik kérdés c) és d) pontjára azt a választ kell adni, hogy a 2013/33 irányelv 8. és 9. cikkét akként kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az, ha először is a nemzetközi védelmet kérelmező őrizetbe vételére kizárólag azért kerül sor, mert nem tud saját magáról gondoskodni, másodszor, ha erre az őrizetre őrizetbe vételt elrendelő határozat előzetes elfogadása nélkül, továbbá ezen intézkedés szükségességének és arányosságának vizsgálata nélkül került sor, és harmadszor, ha az e kérelmező őrizetét elrendelő közigazgatási határozat jogszerűségével kapcsolatban semmiféle bírósági felülvizsgálat nem létezik. Ezzel szemben ezen irányelv 9. cikkét akként kell értelmezni, hogy az nem írja elő, hogy a tagállamok határozzák meg az őrizet fenntartásának maximális időtartamát, amennyiben nemzeti joguk garantálja, hogy az őrizet csak addig tart, ameddig az azt igazoló ok fennáll, egyúttal pedig azt, hogy az ezen okot érintő közigazgatási eljárásokat gondossággal hajtják végre.

267

Negyedik kérdésének b), c) és d) pontjával a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra kíván választ kapni, hogy a 2008/115 irányelv 15. és 16. cikkét akként kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az, ha először is egy harmadik országbeli állampolgár őrizetbe vételére kizárólag azért kerül sor, mert kiutasítási határozat hatálya alatt áll, és mert nem tud saját magáról gondoskodni, másodszor, ha erre az őrizetre őrizetbe vételt elrendelő határozat előzetes elfogadása nélkül, továbbá ezen intézkedés szükségességének és arányosságának vizsgálata nélkül került sor, harmadszor, ha nem áll az ily módon őrizetbe vett személy rendelkezésére az őrizet elrendelése és fenntartása jogszerűségének vitatását célzó semmiféle jogorvoslat, valamint negyedszer, ha az őrizet pontos időtartama nincs meghatározva.

268

Elsősorban, a 2008/115 irányelv 15. cikkének (1) bekezdéséből kifejezetten kitűnik, hogy harmadik országok valamely tagállam területén jogellenesen tartózkodó állampolgárainak őrizete – olyan más elégséges, de kevésbé kényszerítő intézkedés hiányában, amely hatékonyan alkalmazható – kizárólag akkor igazolható, ha arra ezen állampolgár kiutasításának előkészítése és/vagy a kitoloncolásának végrehajtása céljából kerül sor, különösen ha fennáll a szökés veszélye, vagy az említett állampolgár meghiúsítja vagy akadályozza a kiutasítás előkészítését vagy a kitoloncolási eljárást.

269

A tagállamok így őrizetbe vétel útján kizárólag abban az esetben foszthatják meg a szabadságától az érintettet, ha az egyes konkrét helyzetek értékelésére tekintettel a kiutasítási határozat kitoloncolás formájában történő végrehajtását veszélyezteti az érintett magatartása (2011. április 28‑iEl Dridi ítélet, C‑61/11 PPU, EU:C:2011:268, 39. pont).

270

Ennélfogva az a körülmény, hogy a harmadik országbeli állampolgár kiutasítási határozat hatálya alatt áll, és nem tud saját magáról gondoskodni, nem elegendő ahhoz, hogy a 2008/115 irányelv 15. cikke alapján őrizetbe vegyék.

271

Ez a körülmény ugyanis nem tartozik azok közé, amelyek fenyegethetnék a kiutasítási és a kitoloncolási eljárás hatékonyságát, ha nem rendelnének el őrizetbe vételi intézkedést (lásd ebben az értelemben: 2009. november 30‑iKadzoev ítélet, C‑357/09 PPU, EU:C:2009:741, 68. és 70. pont).

272

A fentiekből következik, hogy a 2008/115 irányelv 15. cikkével ellentétes az, ha egy harmadik országbeli állampolgár őrizetbe vételére kizárólag azért kerül sor, mert kiutasítási határozat hatálya alatt áll, és mert nem tud saját magáról gondoskodni.

273

Másodsorban, a 2008/115 irányelv 15. cikkének (2) bekezdéséből következik, hogy az őrizetet írásban, az annak alapjául szolgáló tényállás ismertetésével és jogi indokolással ellátva közigazgatási vagy igazságügyi hatóságoknak kell elrendelniük. Az indokolás közlésére vonatkozó kötelezettség ugyanis egyaránt szükséges ahhoz, hogy lehetővé tegye az érintett személynek a jogai lehető legjobb feltételek mellett történő védelmét, és az ügy teljes ismeretében annak eldöntését, hogy hasznos‑e a hatáskörrel rendelkező bírósághoz fordulni, valamint ahhoz, hogy utóbbinak teljes mértékben lehetővé tegye a szóban forgó határozat jogszerűségére vonatkozó felülvizsgálat gyakorlását (2014. június 5‑iMahdi ítélet, C‑146/14 PPU, EU:C:2014:1320, 41. és 45. pont).

274

Egyebekben – amint azt a 2008/115 irányelv (13), (16) és (24) preambulumbekezdése kifejti – az ezen irányelv alapján elrendelt minden őrizetet szigorúan az említett irányelv IV. fejezete rendelkezéseinek keretében kell foganatosítani oly módon, hogy biztosítva legyen egyfelől az arányosság elvének tiszteletben tartása a felhasznált módszerek és a kitűzött célok vonatkozásában, másfelől az érintett harmadik országbeli állampolgárok alapvető jogainak tiszteletben tartása. Ily módon az említett irányelv 15. cikke (1) bekezdésének első albekezdéséből kitűnik, hogy őrizet csak annak vizsgálatát követően rendelhető el, hogy kevésbé kényszerítő intézkedések nem alkalmazhatók‑e hatékonyan. Ezen túlmenően – amint azt ugyanezen irányelv (6) preambulumbekezdése megerősíti – az irányelv értelmében meghozott határozatokat, köztük az őrizetbe vételre vonatkozó határozatokat az általános uniós jogelveknek megfelelően, eseti alapon és tárgyilagos kritériumok szerint kell elfogadni (lásd ebben az értelemben: 2014. június 5‑iMahdi ítélet, C‑146/14 PPU, EU:C:2014:1320, 55. és 70. pont).

275

A fentiekből következik, hogy a 2008/115 irányelv 15. cikkének (1) és (2) bekezdésével ellentétes az, ha harmadik országok valamely tagállam területén jogellenesen tartózkodó állampolgárainak őrizetére anélkül kerül sor, hogy előzetesen vizsgálták volna ezen intézkedés szükségességét és arányosságát, valamint anélkül, hogy elfogadtak volna egy, az őrizetbe vételről szóló, az őrizet alapjául szolgáló tényállás ismertetésével és jogi indokolással ellátott határozatot.

276

Harmadsorban, a 2008/115 irányelv 15. cikke (2) bekezdésének harmadik albekezdése akként rendelkezik, hogy amennyiben az őrizetet közigazgatási hatóságok rendelték el, a tagállamok előírják az őrizetben tartás jogszerűségének gyors – akár hivatalból, akár az érintett harmadik országbeli állampolgár kérésére történő – bírósági felülvizsgálatát. Ezen túlmenően, ugyanezen irányelv 15. cikkének (3) bekezdése szerint meghosszabbított őrizet esetében az őrizet észszerű időközönként elvégzendő felülvizsgálatát igazságügyi hatóság felügyelete alatt kell elvégezni.

277

A fentiekből következik, hogy a 2008/115 irányelv 15. cikkének (2) és (3) bekezdésével ellentétes az, ha valamely tagállam nem ír elő semmiféle bírósági felülvizsgálatot a harmadik országok e tagállam területén jogellenesen tartózkodó állampolgárainak őrizetét elrendelő közigazgatási határozat jogszerűségével kapcsolatban.

278

Negyedsorban, a 2008/115 irányelv 15. cikke (1) bekezdésének utolsó albekezdéséből és (4) bekezdéséből kitűnik, hogy a harmadik országok jogellenesen tartózkodó állampolgárai őrizetének a lehető legrövidebbnek kell lennie, és az csak addig tartható fenn, amíg a kitoloncolási intézkedések folynak, és kellő körültekintéssel végrehajtásra kerülnek, amellett, hogy amennyiben a kitoloncolásra már nem látszik észszerű lehetőség, vagy az őrizetbe vételt igazoló feltételek már nem állnak fenn, az őrizet indokoltsága megszűnik, és az érintett személyt haladéktalanul szabadon kell bocsátani.

279

Ezen túlmenően, ugyanezen irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdése előírja, hogy valamennyi tagállam korlátozott, hat hónapot nem meghaladó őrizetben tartási időszakot határoz meg, amely kizárólag korlátozott, további tizenkét hónapot nem meghaladó időszakkal hosszabbítható meg, és kizárólag azokban az esetekben, ha a kiutasítás végrehajtása a nemzeti hatóságok minden észszerű erőfeszítése ellenére várhatóan tovább tart, az érintett harmadik országbeli állampolgár részéről szükséges együttműködés hiánya vagy szükséges dokumentumok harmadik országoktól való beszerzésének késedelme miatt. Mivel e maximális határidő túllépése semmilyen körülmények között nem engedélyezett, az őrizetbe vett személyt mindenképpen haladéktalanul szabadon kell bocsátani, amint letelik az őrizet maximális, tizennyolc hónapos időtartama (lásd ebben az értelemben: 2009. november 30‑iKadzoev ítélet, C‑357/09 PPU, EU:C:2009:741, 60. és 69. pont).

280

Ebből következik, hogy a 2008/115 irányelv 15. cikkének (1) bekezdésével, valamint (4)–(6) bekezdésével ellentétes az a tagállami szabályozás, amely egyrészről nem írja elő, hogy a tizennyolc hónapos maximális időtartam leteltével a harmadik országok jogellenesen tartózkodó állampolgárának őrizete automatikusan jogellenesnek minősül, és amely másrészről nem garantálja, hogy ez az őrizet csak addig tartható fenn, amíg a kitoloncolási intézkedések folynak, és kellő körültekintéssel végrehajtásra kerülnek.

281

A fenti megfontolások összességéből következik, hogy a negyedik kérdés b), c) és d) pontjára azt a választ kell adni, hogy a 2008/115 irányelv 15. cikkét akként kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az, ha először is egy harmadik országbeli állampolgár őrizetbe vételére kizárólag azért kerül sor, mert kiutasítási határozat hatálya alatt áll, és mert nem tud saját magáról gondoskodni, másodszor, ha erre az őrizetre őrizetbe vételt elrendelő, indokolással ellátott határozat előzetes elfogadása nélkül, továbbá ezen intézkedés szükségességének és arányosságának vizsgálata nélkül került sor, harmadszor, ha az őrizetet elrendelő közigazgatási határozat jogszerűségével kapcsolatban semmiféle bírósági felülvizsgálat nem létezik, valamint negyedszer, ha ez az őrizet meghaladhatja a tizennyolc hónapot, és fenntartható, holott a kitoloncolási intézkedések már nem folynak, vagy nem a kellő körültekintéssel kerülnek végrehajtásra.

282

Harmadik kérdésének e) pontjával és negyedik kérdésének e) pontjával a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra kíván választ kapni, hogy az uniós jogot, és különösen a Charta 47. cikkét akként kell‑e értelmezni, hogy amennyiben a nemzetközi védelmet kérelmezőknek vagy a harmadik országok valamely tagállam területén jogellenesen tartózkodó állampolgárainak őrizete nyilvánvalóan ellentétes az uniós jog szabályaival, a tagállami bíróság ideiglenes intézkedésként kötelezheti az illetékes nemzeti hatóságot arra, hogy a jogellenesen őrizetbe vett személy részére őrizetnek nem minősülő szálláshelyet jelöljön ki.

283

Elöljáróban hangsúlyozni kell, hogy a kérdést előterjesztő bíróság szerint nem képezheti bírósági felülvizsgálat tárgyát sem az alapeljárások felpereseinek a röszkei tranzitzóna menedékkérők számára fenntartott szektorában való elhelyezését elrendelő közigazgatási határozat, sem az e tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában való elhelyezésüket elrendelő közigazgatási határozat, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították.

284

A Bíróság előtti tárgyaláson a magyar kormány ugyanakkor kiemelt bizonyos eljárási rendelkezéseket, amelyek – álláspontja szerint – lehetővé teszik, hogy az e tranzitzónában való elhelyezés az uniós jog követelményeinek megfelelő bírósági felülvizsgálat tárgyát képezze.

285

Végső soron a nemzeti jog értelmezésére kizárólagos hatáskörrel rendelkező kérdést előterjesztő bíróság feladata vizsgálni azt, hogy e jog értelmében a bíróságok rendelkeznek‑e azzal a lehetőséggel, hogy felülvizsgálják az alapeljárások felperesei röszkei tranzitzónában való elhelyezésének és ott tartásának jogszerűségét.

286

Mindemellett – a lényegében a jelen ítélet 234. pontjában hangsúlyozottaknak megfelelően – a Bíróságnak a kérdést előterjesztő bíróság által megállapított helyzetet kell alapul vennie, és nem köthetik őt az alapeljárásban részt vevő fél által előadott feltevések.

287

Ennélfogva a Bíróságnak kell meghatároznia elsősorban azt, hogy amennyiben a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy őrizetnek minősül az alapeljárások felperesei röszkei tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában való elhelyezése, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították, ez a bíróság – az uniós jog értelmében – megállapíthatja‑e, hogy hatáskörrel rendelkezik ezen őrizet jogszerűségének felülvizsgálatára az ilyen bírósági felülvizsgálat gyakorlását lehetővé tevő bármiféle nemzeti rendelkezés hiánya ellenére.

288

E tekintetben meg kell állapítani először is, hogy a 2008/115 irányelv 15. cikke feltétlen és kellően pontos, ekként pedig, hogy közvetlen hatállyal bír (lásd ebben az értelemben: 2011. április 28‑iEl Dridi ítélet, C‑61/11 PPU, EU:C:2011:268, 46. és 47. pont; 2014. június 5‑iMahdi ítélet, C‑146/14 PPU, EU:C:2014:1320, 54. pont). Hasonló okok miatt úgy kell tekinteni, hogy a 2013/33 irányelv 9. cikke is ilyen hatállyal bír.

289

Ezen túlmenően, a 2008/115 irányelv 15. cikke (2) bekezdésének harmadik albekezdése és a 2013/33 irányelv 9. cikkének (3) bekezdése a hatékony bírói jogvédelemhez való, a Charta 47. cikkében garantált jogot testesíti meg az érintett területen. A jelen ítélet 140. pontjában hangsúlyozottaknak megfelelően, ez a 47. cikk önmagában elegendő, és azt nem kell uniós vagy nemzeti jogi rendelkezésekkel pontosítani ahhoz, hogy önmagában hivatkozható jogot biztosítson a magánszemélyek számára.

290

Másodszor, a nemzetközi védelmet kérelmezők vagy harmadik országok jogellenesen tartózkodó állampolgárainak őrizetét elrendelő közigazgatási határozat jogszerűségével kapcsolatban semmiféle bírósági felülvizsgálatot nem biztosító nemzeti szabályozás nemcsak, hogy – a jelen ítélet 261. és 277. pontjában megállapítottaknak megfelelően – a 2008/115 irányelv 15. cikke (2) bekezdése harmadik albekezdése és a 2013/33 irányelv 9. cikke (3) bekezdése megsértésének minősül, hanem a hatékony bírói jogvédelemhez való, a Charta 47. cikkében garantált jog lényeges tartalmát is sérti, amennyiben teljes mértékben megakadályozza, hogy valamely bíróság határozatot hozzon az őrizetbe vett harmadik országbeli állampolgárok számára az uniós jogban garantált jogok és szabadságok tiszteletben tartásáról.

291

Ennélfogva – és a jelen ítélet 138–146. pontjában kifejtettekhez hasonló okokból – az uniós jog elsőbbségének elve, valamint a hatékony bírói jogvédelemhez való, a Charta 47. cikkében garantált jog annak megállapítására kötelezi a kérdést előterjesztő bíróságot, hogy – amennyiben úgy véli, hogy az alapeljárások felperesei őrizetben vannak – hatáskörrel rendelkezik ezen őrizet jogszerűségének vizsgálatára, valamint arra, hogy szükség esetén mellőzze bármely, ezt tiltó nemzeti rendelkezés alkalmazását.

292

Másodsorban hangsúlyozni kell, hogy a 2008/115 irányelv 15. cikke (2) bekezdésének utolsó albekezdése és a 2013/33 irányelv 9. cikke (3) bekezdésének utolsó albekezdése kifejezetten akként rendelkezik, hogy amennyiben az őrizet nem jogszerű, az érintett személyt haladéktalanul szabadon kell bocsátani.

293

Ebből következik, hogy ilyen esetben a nemzeti bíróság számára lehetségesnek kell lennie, hogy a közigazgatási hatóság őrizetbe vételt elrendelő határozatát a saját határozatával váltsa fel, valamint hogy határozatot hozzon vagy egy, az őrizet alternatívájának minősülő intézkedésről, vagy az érintett személy szabadon bocsátásáról (lásd ebben az értelemben: 2014. június 5‑iMahdi ítélet, C‑146/14 PPU, EU:C:2014:1320, 62. pont). Az őrizet alternatívájának minősülő intézkedés elrendelése azonban csak akkor irányozható elő, ha az érintett személy őrizetét igazoló ok érvényes volt, és továbbra is az, de ezen okra tekintettel az őrizet nem vagy már nem tűnik szükségesnek vagy arányosnak.

294

Ennélfogva a 2008/115 irányelv 15. cikkének (2) bekezdése és a 2013/33 irányelv 9. cikkének (3) bekezdése – a nemzeti jog értelmében hatáskörrel rendelkező bármely más bíróság hiányában – feljogosítja a kérdést előterjesztő bíróságot arra, hogy elrendelje az alapeljárások felpereseinek haladéktalan szabadon bocsátását, ha úgy véli, hogy az alkalmazandó uniós jogi rendelkezésekkel ellentétes őrizetet képez a röszkei tranzitzóna azon harmadik országbeli állampolgárok számára fenntartott szektorában való elhelyezésük, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították.

295

Harmadsorban azt illetően, hogy az illetékes közigazgatási hatóságot kötelezni lehet arra, hogy ideiglenes intézkedésként az alapeljárások felperesei részére szálláshelyet jelöljön ki, a nemzetközi védelmet kérelmezők vonatkozásában először is meg kell állapítani, hogy jóllehet a 2013/33 irányelv 9. cikke (3) bekezdésének utolsó albekezdése annak előírására szorítkozik, hogy egy ilyen kérelmezőt haladéktalanul szabadon kell bocsátani, amennyiben őrizete jogellenesnek minősül, ez nem változtat azon, hogy szabadon bocsátását követően ez a kérelmező továbbra is nemzetközi védelmet kérelmezőnek minősül, ily módon pedig – ezen irányelv 17. cikkének megfelelően – hivatkozhat a befogadás anyagi feltételeire. Márpedig – a jelen ítélet 245. pontjában megállapítottaknak megfelelően – e befogadás anyagi feltételei körében szerepel a kérelmező számára a szállást lehetővé tevő pénzjuttatás biztosítása vagy természetbeni szálláshely biztosítása.

296

Egyebekben a 2013/33 irányelv 26. cikkéből következik, hogy jogorvoslatnak kell a nemzetközi védelmet kérelmező rendelkezésére állnia többek között a befogadás anyagi feltételeinek biztosítására vonatkozó határozatokkal szemben. Ennélfogva az ilyen jogorvoslati eljárás lefolytatására a nemzeti jog értelmében hatáskörrel rendelkező bíróság feladata, hogy biztosítsa a nemzetközi védelmet kérelmezőt a kérelmének vizsgálata során megillető szálláshelyhez való jogának tiszteletben tartását, amellett, hogy – a jelen ítélet 254. pontjában felidézetteknek megfelelően – egy ilyen szálláshely nem képezhet de facto őrizetet.

297

Végezetül emlékeztetni kell arra, hogy – az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében – az uniós jog szerint megítélendő jogvitában eljáró nemzeti bíróságnak az uniós jog alapján felhívott jogok létezésére vonatkozóan meghozandó határozat teljes hatékonysága érdekében lehetősége kell, hogy legyen ideiglenes intézkedések elrendelésére (lásd többek között: 1990. június 19‑iFactortame és társai ítélet, C‑213/89, EU:C:1990:257, 21. pont; 2013. január 15‑iKrižan és társai ítélet, C‑416/10, EU:C:2013:8, 107. pont).

298

Ebből következik, hogy a 2013/33 irányelv 26. cikke megköveteli, hogy azok a nemzetközi védelmet kérelmezők, akiknek az őrizetét megszüntették, a nemzeti jog értelmében hatáskörrel rendelkező bíróság előtt hivatkozhassanak a számukra a szállást lehetővé tevő pénzjuttatás biztosításához vagy természetbeni szálláshely biztosításához való jogukra, mivel az uniós jog értelmében ez a bíróság rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogy végleges határozatának meghozataláig ideiglenes intézkedéseket hozzon.

299

Ehhez még hozzá kell fűzni, hogy – a jelen ítélet 138–146. pontjában kifejtettekhez hasonló okokból – az uniós jog elsőbbségének elve, valamint a hatékony bírói jogvédelemhez való, a Charta 47. cikkében garantált jog annak megállapítására kötelezi a kérdést előterjesztő bíróságot, hogy hatáskörrel rendelkezik a jelen ítélet előző pontjában említett jogorvoslati eljárás lefolytatására, ha erre a nemzeti jog értelmében más bíróság nem rendelkezik hatáskörrel.

300

Ami másodszor azon harmadik országbeli állampolgárokat illeti, akiknek a menedékjog iránti kérelmét elutasították, meg kell állapítani, hogy a 2008/115 irányelv 15. cikke (2) bekezdésének utolsó albekezdése – a 2013/33 irányelv 9. cikke (3) bekezdésének utolsó albekezdéséhez hasonlóan – annak előírására szorítkozik, hogy az érintett személyt haladéktalanul szabadon kell bocsátani, amennyiben őrizete jogellenesnek minősül.

301

A fenti megfontolások összességéből következik, hogy a harmadik kérdés e) pontjára és a negyedik kérdés e) pontjára a következő választ kell adni:

302

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott: